Slezsák Imre könyvtárigazgatóról beszél Cs. Varga István irodalomtörténész

Az edelényi jéghegyember

slezsak_imre-3.jpgAhogyan egy labdarúgócsapatban a sztárok mellett kellenek a pályát „felszántó”, 90 percen át megállás nélkül robotoló „kulimunkások”, ugyanígy a kultúra területén is elengedhetetlenül nélkülözhetetlenek a mindennapi aprómunkát végzők. A híres írók, a költők, a reflektorfényben álló csillagok mellett sokszor nem vesszük észre az árnyékban meghúzódó „mezítlábas apostolokat”: a kis falvak tanítóit és az ébredező értelmű gyermek kezébe először könyvet adó könyvtárosokat. Egy életre adósaik vagyunk, de sokszor még a „köszönöm” szót is elfelejtjük nekik kimondani.

Ez az írás köszönet. Köszönet egy alázatos, hivatástudó és nagyszerű embernek, Slezsák Imrének, s rajta keresztül minden könyvtárosnak. A könyvtárosok a kultúra, a művelődés névtelen hősei, akik áldozatos munkát végeznek értünk, olvasókért. Slezsák Imre – akit 2002-ben rendelt fel magához az úr égi szolgálatra – itt, a földi létben 52 esztendőn át volt könyvtáros hazánk egyik leggyönyörűbb vidékén, Borsodban, a Bódva völgyében, amelyet a Jóisten minden bizonnyal jókedvében teremtett. Előbb a járási könyvtár, majd később, amikor a székhelytelepülés, Edelény város lett, a városi könyvtár vezetője volt. Ebben a minőségében e rejtett falvakkal teli edelényi járásban a könyvtármozgalom megteremtője, s mindvégig szakmai irányítója volt. A kitűnő szakemberre Cs. Varga István irodalomtörténésszel emlékezünk.

– Ön az edelényi gimnáziumnak tanára volt, és személyesen nagyon jól ismerte Slezsák Imrét. Ha a nevét meghallja, mi jut róla az eszébe először?

– Az jut eszembe róla először, ami „Az élet útjain” című könyvét kitölti: vagyis maga a könyvtár. Slezsák Imre azt vallotta: a könyvtár a modern kor temploma, az örökségünkkel, élő múltunkkal való szellemi-lelki kapcsolat színhelye, ahol áhítatos csendben, műhelymagányban találkozhat a lélek a régi korok és a jelen nagy szellemeivel, jeles élő és holt személyiségeivel. Slezsák Imre élete számomra példa, sőt példázat. Élete és említett könyve is bizonyítja: az emberi tudattól elválaszthatatlan az erkölcsi tudat, mert egyéni és társadalmi életünk, egész lényünk, gondolatvilágunk szerves részét alkotja. Tudjuk, a változás a világ legegyetemesebb tulajdonsága, ezért emberi tökéletességre törekedni annyit tesz, mint jó irányban változni, vagyis fejlődni. Slezsák Imre iránt hálás emlékezéssel vagyok. Számomra az emlékezés irányszabó pillanata az, amikor először találkoztam vele az edelényi könyvtárban Ladányi Mihály író-olvasó találkozóján. Ladányi figyelemfelhívó, akkor szinte meghökkentőnek számító módon így kezdte mondandóját: „Kérdezzenek bátran! Szabad országban szabad ember azt mond, amit szabad!”

– Kérem, hogy idézze fel Slezsák Imre életútját! Mik voltak az elhivatott könyvtáros életének a legfontosabb állomásai?

– A ma Edelény városhoz tartozó Finke községben született 1932-ben. A gyermeksége nehéz háborús években telt, nem csoda, hogy a nagy világégés után magával ragadta a szépet ígérő, új világ lendülete. Bár az „újat, szebbet és jobbat ígérő szándék” a tettekben gyakran megbicsaklott – sőt olykor bizony visszájára is fordult –, ő azon a vártán, ahová a sors állította, mindig helytállt emberi tisztességgel. Egy rövid ideig – 1951–52 között – szakoktató volt Diósgyőrben, de a szülőföld mágnesként vonzotta vissza. Ő maga írta később: „Szerettem, szeretem szülőföldemet, ezt a gyönyörű Bódva menti tájat; az itt élő, a megélhetésért sokat dolgozó embereket. Itt születtem. Együtt éltem velük. Ismertem gondjaikat, örömeiket, bánataikat… A táj mágnesként vonzott magához…”

– Hogyan lett a szakoktatóból könyvtáros? Mikor döntött e hivatás mellett?

1950-ben a miskolci körzeti könyvtár felajánlotta szülőfaluja tanácsának, hogy hozzon létre könyvtárat, a könyvet ők adják, a helyiek meg teremtsenek elő könyvtárost és néhány szekrényt a könyvek elhelyezéséhez. Az akkori tanács vezetőinek a választása Imrére esett, s hogy miért éppen rá, annak persze előzményei voltak. Imre 1947–48-ban – néhány fiatallal összefogva – aktív kultúréletet teremtett a szülőfalujában. Színpadot építettek az elhagyott urasági épületben, s hogy az ifjúsági szervezetüknek legyen saját otthona a kastélyhoz tartozó istállót rendbe tették, ahol egy elég szép klubot rendeztek be. Ebbe a klubba Imre – aki akkor Diósgyőrben volt inas, pontosabban vasesztergályostanuló – szerzett néhány könyvet, esténként pedig eljárt az üzem ifjúsági szervezetének klubjába, ahol a szórakozás és tanulás mellett jutott idő arra is, hogy nagy kedvvel segítsen az ottani könyvtárosnak. Mivel ott némi gyakorlatra tett szert, el merte vállalni a finkei könyvtár vezetését. E hősi korszakról Slezsák Imre azt írta visszaemlékezésében: „Körülbelül 200 kötet könyvet hoztunk Miskolcról. Egy régi ruhásszekrényt kaptam a könyveknek, és azt a tanács egyik irodájában helyeztük el. Hetente egyszer, vasárnap kölcsönöztem. (…) 1951 telén egyhetes könyvtáros-tanfolyamon voltam Miskolcon. Itt ajánlotta fel Szőnyi László, aki az egyhetes tanfolyam vezetője volt, hogy vállaljam el a szervezés alatt álló Edelényi Járási Könyvtár vezetését. Szerettem a kultúrmunkát, mint községi könyvtáros megszerettem a könyvtárosi teendőket is. Elvállaltam. 1952 ősze volt akkor, és 20 éves voltam. Néhány napot a szikszói körzeti könyvtárban töltöttem, utána belekerültem a mély vízbe, és úsznom kellett. Első feladatom a járási könyvtár berendezése és felavatásának megszervezése volt. Vasúton megérkeztek a bútorok, sötét fenyőfa állványok, két nagy íróasztal, hatalmas kölcsönzőpult és egy gépíróasztal. Két helyiség berendezésére volt elegendő. Előbb magam láttam munkához, majd néhány hónap múlva másodmagammal dolgoztam, és egy év múlva a harmadik főt is megkaptuk. Kaptam egy vadonatúj 125 köbcentis motorkerékpárt. Ez nagy szó volt, rang volt akkoriban, de télen-nyáron menni kellett vele. Rettenetesen rosszak voltak az utak, mégis egyedül alig utaztam vele, mindig volt útitárs. Nagyon féltettem ezt a segítőtársat. Sokszor, nagyon sokszor a tankon vagy a hátsó ülésen keresztüldobott zsákban szállítottam vele a járás községeibe a könyveket. Csomagolópapírt, de általában papírt alig lehetett kapni, a boltból vásárolt staniclikra írtuk a hivatalos leveleket. Sok levél ment ki valami ilyenféle szöveggel: »Ha könyvet akar kapni, hozzon vagy küldjön be zsákot!« Ment a könyv, utazott a zsákokban, vonaton, motorkerékpáron, szekéren, mikor hogy. Ha nagyon hideg volt, hosszú évekig lovas kocsin mentünk a vasútállomástól a távoli községekbe, és hogy gazdaságos legyen az út, cserekönyvet is vittünk magunkkal. Többen mentünk, az egyik munkatárs az egyik községben, a másik a másik községben szállt le a szekérről. Visszafelé sorban szedte fel a szekér a munkatársakat. Ha hideg volt, forralt bort tettünk a táskába. 1953-ban 14 új könyvtárat szerveztünk. Jelentős feladat volt egy-egy könyvtár megszervezése, a feltételek megteremtése. Akadályt nem ismertünk. Terv volt, célkitűzés volt, és teljesíteni kellett. A nagy cél: minden településen legyen könyvtár. Szekrény sem, pénz sem volt, valahogy mégis mindenütt megtaláltuk a megoldást. Ládbesenyő község könyvtárának első szekrényét egy régi menyasszonyi láda átalakításával, bepolcozásával készítettük a tanács elnökével együtt. Szendrőládon adóba lefoglalt ruhásszekrényből, Szin községben pedig a padlásról leszedett deszkából készítettünk polcot. Na, és a propaganda? Nem volt könnyű feladat. Villany csak néhány községben volt. A maximlámpás vetítőgép volt a csábítóeszköz. De sokan összejöttek egy-egy vetítettképes előadásra! Emlékszem, 1953-ban sorra vetítettem Petőfi János vitézének diafilmváltozatát. A termelés segítésének egyik szorgalmazott eszköze a felolvasás volt. Persze nem a kultúrházban vagy a klubban, hanem a munkavégzés színhelyén, az aratóföldön, a cséplőgépnél stb. Vasárnap pedig falusi szokás szerint a kapuk előtt üldögélő embereknek. Ez úgy ment, hogy a köszönés után beálltunk a munkába, és amikor pihenőt tartottak, reggeliztek vagy ebédeltek, előhozakodtunk, hogy tulajdonképpen miért is jöttünk, és elkezdtük a felolvasást. Közben az olvasók és a kölcsönzött kötetek száma magasra ívelt. A lakosság megszokta a könyvtárakat, kezdett igényeket támasztani velük szemben. Nőtt a könyvállomány. A könyvszekrények kicsinek bizonyultak. A könyvtárak kinőtték bölcsőjüket. Az ötvenes évek derekén jártunk akkor. Régen volt, nagyon szép volt, a könyvtárak hőskora volt ez az időszak.”

– Az egyik írásában „erős hitű embernek” titulálta Slezsák Imrét. Mit kell ezen érteni? Megmagyarázná ezt a szép és kifejező megjegyzést Slezsák Imrével kapcsolatban?

– Nem kell ezt sokat magyarázni, ő szó szerint erőshitű ember volt. Az edelényi, Bódva-völgyi szülőföld művelődésének vállalt ügyeit, a régión túlmutató eredményeit a nagy hite hívta világra. Sorsa és számos megpróbáltatása sok-sok kortársáéval rokon. Tudta, hogy az emberi életnek, erőnek, házasságnak legmélyebb forrása a hitbéli forrás. A nagy közösségi változásoknak is a hitbéli forrás a legfőbb indítékuk, a házasságot sem a szeretetté váló szerelem tartja meg, hanem hitbéli kegyelem. Egy életen át éltette ez a hit Slezsák Imrét, és a családi otthonában a szerelmet és a szeretetet. Fiatalon súlyos tapasztalatokat szerzett a második világháború pusztításairól. Ifjan szenvedő részese lett a világ- és társadalommegváltó vakhiteknek, kiábrándító csalódásoknak. 1956 tüneményes csodáját letiporta a keleti zsarnokság. Ismét idegen világban találta magát. Mégsem vonult vissza a magánszférába. Könyvtárosi, irodalomszervezői munkásságát a kiteljesedő küldetéstudat jellemezte. Számára a kultúra mindig szent dolgot jelentett. Azért munkálkodott, hogy a magyarságot, a népet, nemzetet erősítő irodalom is megmaradhasson. Megkövetelte, hogy az író és a költő az emberi magatartásával is példakép legyen, és a közérthetőséget is számon kérte az íróktól. Izsó László parasztköltő verseit összegyűjtötte, Balázs Ferenc költő-tanító verseinek megjelenését támogatta. Laki Lukács László szerint Slezsák Imre nélkül ezeknek az embereknek a verses hagyatéka megsemmisült volna. Elindította az Edelényi Füzetek kiadványsorozatot, hogy színvonalas irodalmi, történelmi, néprajz- és helytörténeti munkák megjelentetését segítse.

– Egyszóval nem csupán könyvtáros, hanem hely-történész is volt. Miért tartotta fontosnak ezt a szakterületet?

– Mindig fontos feladatának tekintette a helytörténeti kutatók munkájának támogatását. Ezért a tevékenységéért kapta az Istvánffy Gyula-díjat. Demeter István, Pécsi Bertalan, Tömöl Béla, Bobaly István, Jakab László és mások helytörténeti tevékenységét hathatósan előmozdította. Sokat dolgozott a Hazafias Népfront mozgalomban is, s mondhatom, legalább annyira hazafias volt az ő tevékenysége, mint népfrontos. A Galyaság lakói, értelmiségi képviselői is joggal tartják számon, hogy az égerszögi könyvtár és iskolatörténeti gyűjtemény megalapítása – valamint több értékes adatközlő fölkarolása – Slezsák Imre mecénási tevékenységét dicséri.

– Mindaz, amit elmondott Slezsák Imréről, engem megerősít abban, hogy kivételes és ritka személyiség volt, különleges hivatásszeretettel…

– Gyarapította, védte és óvta a könyvállományt. Félt a selejtezésektől. Könyvtártörténeti tényként ismerte az 1919-es, 1942-es, majd pedig az 1949-es hatalmi parancsra elrendelt selejtezés történetét is. Azt vallotta, hogy egyetlen műtől sem szabad megválni, csak a harmadik vagy negyedik példányokat szabad selejtezni, más könyvtáraknak adni. Nem tűrte, hogy a könyvtárat fecsegő, nevetgélő, székeken hintázó, rendetlenkedő látogatók „kultúrmelegedőnek” használják. Örült a könyvtárhálózat gyarapodásának, de szomorúan tapasztalta, hogy eltűnőben az olvasásra sarkalló vágy, és megfogyatkozott a diákok érdeklődése a tanórákon hallott ismeretek tudományos háttere iránt. Bántotta, hogy a szabadidőt egyre kevesebben fordítják művelődésre, s egyre többen pusztán szórakozásra. Arról is „rögeszmét” cseréltünk, hogy a kötelező olvasmányok gondos elolvasása, kijegyzetelése helyett sokan különféle ösztövér kivonatokat használnak, mert minél rövidebb idő alatt szeretnének  „túllenni” az olvasnivalón. Amikor az iskolai terhelés csökkentéséről volt szó, mindig hangsúlyozta: ennek akkor van értelme, ha a diákok más, fontos tárgyaknak a mélyebb megismerésére fordítják a felszabadult időt, nem pedig unaloműző szórakozásra. Azt is tapasztalhattam, hogy nagyon szerette és segítette a böngésző, fürkésző, kutató embereket. Értékes szakdolgozatok, évfolyamdolgozatok, díjnyertes pályamunkák egész sorának a megszületésénél bábáskodott. Magam is hálával tartozom neki azért a figyelmes szeretetért, amellyel 1970 és 1973 között – edelényi gimnáziumi tanárságom idején – Németh László pályakezdéséről szóló egyetemi doktori disszertációm elkészítésekor segített és biztatott. Tanúsíthatom, hogy nagyon tudott örülni mások eredményeinek. Erről többször meggyőződhettem, például 1999 szeptemberében, Debrecenben, amikor Slezsák Imre – Béres János egykori edelényi kartársammal együtt – jelenlétével megtisztelte az egyetemen tartott, professzori titulust hozó habilitációmat.

– Mindezek ismeretében nem sajnálatos, hogy Slezsák Imre csak egy szűk térben, a Bódva-völgyben fejtett ki kultúrmissziós tevékenységet? Szeretném hinni, hogy a hozzá hasonló személyiségeknek országos hatást kellene gyakorolniuk a szakmájukban…

– Mit ért azalatt, hogy szűk térben? Erre azt mondom: nem a terjedelem minősíti a tevékenységet. Gondoljunk Aquinói Szent Tamásra, aki – amikor egy folyosót takarító laikus szerzetestestvére az ő tudását, műveinek jelentőségét kezdte dicsérni – azt mondta: „Testvér, a maga seprűje és az én tollam teljesen azonos értékű Isten előtt. Ha pedig ön tisztább szándékkal seper, mint én írok, akkor az ön seprűje messze megelőzi értékben az én tollamat.” Slezsák Imre – Ady Móricznak küldött szavával szólva – „szentírásos ember” volt, akinek valóban „szent” volt az írás, mert az emberi kultúra, a könyvkultúra, a szellem és lélek művelését tartotta fontosnak. Neki Edelény és a Bódva-völgy valóságos „szellemi-lelki provinciája” volt a szó eredeti, római kori értelmében. A provincia ugyanis „hatáskört, munkakört, feladatot, hivatalt, parancsnokságot, fővezérséget” jelent. Az ilyen szellemi provinciában – messze a földi istenségek és ideológiák centrumától – körülhatárolható az illetékességi, hatás- és tevékenységi kör, itt a könyvtár a csend szigete, ahol a legmélyebb kultusz az olvasás. Akkor építette ki ezt a szellemi tartományt, amikor a tévé, rádió és sajtó egyaránt azt szuggerálta, hogy meg kell szabadulnia ennek a kis népnek a tradícióitól, mert azok mindenestül provinciálisak, lokális érvényűek, és a modern világban szégyellnivalók.

– Kultúrmissziójáért még az életében megkapta a társadalom elismerését? Slezsák Imre kitüntetésekkel, díjakkal megbecsült szakember volt? Vagy pedig nem is érdekelték az efféle a társadalmi jelzések?

– Amikor a hivatalos elismeréseinek és kitüntetései-nek dokumentumait nézegetem, mindig eszembe jut a szenvedések, méltatlanságok miatt kissé megkeseredett nézése és mosolya. Kiváló népművelő volt, túl a kitüntetés formális jelentőségén. Mennyire örültem, amikor a közművelődési könyvtárügy „hőskorszakának” e jeles személyiségét a magyar könyvtártudomány Szabó Ervin-díjjal tüntette ki – mégpedig Vekerdi Lászlóval együtt! Edelényi kitüntetései között szerepel az 1975-ben kapott Edelény Közösségéért, az 1992-ben odaítélt Edelényért Emlékérem, valamint a Pro Urbe Edelény kitüntetés is, amelyet az önkormányzat „a város érdekében kifejtett kimagasló közművelődési tevékenységéért megbecsülése és tisztelete jeléül” adományozott neki. Sokszor mégis olyan érzés kerít hatalmába, hogy Edelény adós maradt Slezsák Imre munkásságának illő, méltó és igazságos elismerésével. Éppen az edelényiek tudhatják legjobban, hogy Slezsák munkásságára, annak látható, emlékezetben tartható eredményeire mennyire érvényes Hemingway híres jéghegyelmélete. Köztudott, hogy a jéghegy minden kiemelkedő részének hétnyolcad rész felel meg a víz alatt… Slezsák Imre edelényi jéghegyember volt, igazi énjének, eredményeinek csak a „kilátszó” egynyolcad része mutatkozott meg: a jéghegy törzse, a hétnyolcad rész mindmáig láthatatlan, rejtve marad a legtöbb ember előtt.

– Slezsák Imre emberi nagyságát az is mutatja, hogy az élete végén milyen nagy türelemmel viselte a testi szenvedést…

– A végső elmúlást csodálatos bölcsességgel, Isten akaratában megnyugodva fogadta. 2002. április 11-én, Szalonnáról – a Kalász László-emléktábla avatásáról jövet találkoztam vele utoljára. Számomra maradan-dó példa, ahogyan az élete végén végleg elrendezte dolgát az emberekkel és Teremtőjével. Az edelényi katolikus templomban rendre részt vett a szentmiséken, és Kovács Antal kanonok úr személyében nemcsak jó barátra, hanem lelki atyára is talált a hit, hűség és hitelesség jegyében. Slezsák Imrére, az általa irányított munkára és könyvtárigazgató utódaira – Laki Lukács Lászlóra és Hadobás Pálra –, az ügyszerető kolléganőkre, kollégákra, a magyar kultúra végvári kapitányaira is érvényes Kosztolányi kívánása: Légy áldott, régi hely, Légy áldott, régi ház, Légy áldott, régi tej, Légy áldott, régi láz. Légy áldott, régi hó, Légy áldott, régi hő, Te szívemet nyitó, Te lelkem építő.

Hajdu Imre

***

SLEZSÁK IMRE (született 1932. szeptember 13-án Finkén, elhunyt 2002. április 28-án Edelényben) könyvtárigazgató. Az ELTE Bölcsésztudományi Kar könyvtár szakán végzett 1966-ban, majd a nyíregyházi Bessenyei György Tanárképző Főiskolán szerzett diplomát történelemből 1977-ben. 1952-től a nyugdíjazásáig, 1993-ig könyvtáros, könyvtárvezető. Legfőbb kutatási területe: Edelény és környéke történelme, művelődéstörténete és folklórja, a kortárs írók, népi alkotók, emlékírók élete és munkássága, Kalász László élete és költői munkássága. Könyvei: Edelény és környéke (1987), Az élet útjain. Válogatott írások (2002), A Miklós Gyula Kertbarát Kör 25 évéből (2002). Nagy érdeme volt abban, hogy az Országgyűlés 2000-ben a szőlőtermesztésről és borgazdálkodásról szóló 1997. évi CXXI. törvény módosításában Edelényt „bortermelő hellyé” nyilvánította. Kitüntetései: Szocialista Kultúráért (1966), Kiváló Népművelő (1972), Darvas József emlékérem (1982), Szabó Ervin emlékérem (1984), Istvánffy Gyula emlékérem (1986), Edelényért Emlékérem (1992), Pro Urbe Edelény (1995).

CS. VARGA ISTVÁN (született 1946. február 11-én Kapuváron) irodalomtörténész, kritikus, szerkesztő, az ELTE habilitált professzora. A Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett magyar–orosz szakos diplomát, majd három éven át tanított az edelényi gimnáziumban, öt éven át pedig az egri tanárképző főiskolán. Egyetemi doktori disszertációját Németh László pályakezdéséről készítette. 1978–1984 között a debreceni egyetem Orosz Irodalmi Tanszékének oktatója. 1974-ben egyetemi doktori címet, 1984-ben kandidátusi, 1995-ben pedig PhD-fokozatot szerzett, 1999-től habilitált főiskolai tanár. 1984-től tanít az ELTE Tanárképző Főiskolai Karának Irodalomtudományi Tanszékén. Több mint 30 megjelent könyvet szerkesztett és lektorált, tanulmányokat publikált német és orosz nyelven. Tagja a Magyar Írószövetségnek, a Magyar Katolikus Újságíró Szövetségnek és a Tokaji Írótábor kuratóriumának. A csuvas irodalom magyarországi kutatásáért, fordításáért, népszerűsítéséért a Csuvas Írószövetség Vaszlej Mitta-díjjal tüntette ki. Az ELTE 1979-ben Pro Universitate kitüntetésben részesítette.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Valahol a Hargitán

Ősz Zoltán alkotása Pasztell, 2009. Talán minden mese így kezdődik,” hogy valahol messze, az üveghegyen is túl” …valóban, a távolság, az érzékelhető messzeség, amit csak szemünk képes befogni a mindenek... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése

Karcolatok…

Huszár Boglárka alkotása 60×45 cm. Olaj, vászon. Arannyá vált a test, mint istenek szobrai a csendesen pislogó gyertyafényekben, amik hidegen sütnek és égetnek, marva a szem zugait, és piszkálva a... Tartalom megtekintése

Csendes utcán

Hargitai Beáta alkotása …olyan csendességgel lopodzott be az utcába az idő, hogy senki nem vette észre ezt az alattomos munkát. Megkoptak fenn magasan a cserepek, kicsit beázott a homlokzati fal,... Tartalom megtekintése