Szalay Sándor akadémikusról beszél Berényi Dénes atomfizikus

 A magyar magfizika úttörője

szalay_sandor-3.jpgBerényi Dénes akadémikus nagyon közel állt Szalay Sándorhoz, egyike legkiemelkedőbb tanítványainak. Sokat kapott tőle, nemcsak tudósként, de emberileg is. Mesterét búcsúztató nekrológjában többek között ezt írta: „Kutatói, nevelői és vezetői erényei szorgos munkával kiművelt, teljes, harmonikus egyéniségéből fakadtak. Következetes, szigorú igényesség, kiegyensúlyozott, igazi teljesítményekre alapozó értékrend irányította saját életét és munkatársai, tanítványai kiválasztásában és formálásában követett gyakorlatát. Nevelőként és vezetőként a tehetség gondozásában és a tehetségszelekcióban látta az új nemzedék felépítésének kulcsfontosságú kérdését. Tanulmányai, külföldi látogatásai során bővülő és józan kritikával leszűrt ismereteinek hazai körülmények között reális felhasználását mindig fontos céljának tartotta.”
– Mi jellemezte Szalay professzor munkastílusát? Például hogy osztotta be egy napját?
– Inkább későn kezdte a napot, hiszen sokszor éjszaka is dolgozott. Mikor fiatal kutató voltam, én is dolgoztam éjszaka, rendszerint mértem. Emlékszem, egyszer megjelent egy késő este, s kérdezte, vacsoráztam-e már. Mondtam, nem. Na, akkor menjek át, éppen vacsorához készül a család. Még kicsik voltak a gyerekei. Akinek később elmondtam ezt a történetet, egy kicsit csodálkozott, mert Szalay professzort nem ilyen közvetlen embernek ismerte. A szó nemes értelmében arisztokratikus személyiség volt. Hadd mondjak erre egy példát, ami a tegeződéssel kapcsolatos. Manapság a tegeződés általánosabb érintkezési formula, de a két világháború között nem volt az. A háború után kezdődött a tegeződési szokás terjedni. Egyszer a szakszervezet összehívta a tanszék dolgozóit, és felszólította őket, hogy estére mindenki hozzon bort meg poharat, mert mindenki mindenkivel pertut fog inni. A meghívás már az externista hallgatókra is kiterjedt, ők is a tanszékhez számítottak. Elérkezett az idő, de professzor úr nem jött ki a szobájából. Erre a dolgozói és a hallgatói szervezet képviselői bementek hozzá, mondván, professzor úr, várjuk, kezdődik a tegeződés „ceremóniája”. Egy kis csend, majd megszólalt a prof. „Kérem, én a szakszervezet számos törekvését őszintén támogatom, de hogy kivel tegeződöm, s kivel nem, az az én magánügyem. Viszontlátásra.” Ez egy ismert és közszájon forgó eset volt vele kapcsolatban. Meglehet, így ma elmondva negatív beállításban mutatja be őt. De akkor ez annyiban pozitív volt, hogy értésre adta, ne rángassák dróton, ne szóljanak bele az ember magánéletébe. Szalay professzor velem is csak akkor kezdett tegeződni, amikor akadémiai tag lettem.

– Egyszóval kemény ember volt?

– A szó legnemesebb értelmében. A munkatársaitól nagyon sokat követelt, tréfásan szoktuk volt annak idején mondogatni, hogy „az intézetben egy úr van, a többi mind kutya”. De magunk között ennek inkább pozitív kicsengése volt. Mindenkitől sokat követelt. Nem azt, hogy a munkaidőt töltse ki, hiszen ha kellett, éjt nappallá téve dolgoztunk. Eredményeket várt el. Hiába szaladgál valaki egész nap a műszer körül, ha annak nincs eredménye. Velem egyszer mint fiatal kutatóval szombat délután kiült a padra az intézet parkjában, ma is pontosan emlékszem, hol adta meg nekem a döntő lökést akkor az elakadt munkámhoz. Hangsúlyozom azonban, hogy önmagával szemben is kemény volt, ha kellett, vasárnap is dolgozott, mindent beleadott, de sem a politikában, sem a tudománypolitikában nem figyelte, hogy merről fúj a szél. Néha ez félelmetes volt. Anekdotákat tudnék arról elmondani, mennyire nem törődött vele, kinek tetszik, kinek nem a magatartása. 1957 tavaszán Kádár János Debrecenben járt. A vezető értelmiséget, meg akit szükségesnek tartottak, összegyűjtötték a vagongyárban, hogy Kádár mellett tegyenek hitet. Szalay nem ment el, s kijelentette itt az intézetben többek előtt – s ez köztudomásúvá lett, –, nem érdekli, hogy egy kormány pirosra vagy zöldre festi magát. Ő a kormány tetteiből fog ítélni. Ez 1957 tavaszán gyönyörű magatartás, de szinte nevetségesen önveszélyes.

– Egyetemi hallgató voltam, Marosán György nagygyűlést tartott az egyetem díszudvarán. A félelmetes légkörű gyűlésen az ordítozó Marosán név szerint támadta Szalay professzort. Tud Ön erről?

– Hogyne! De előbb hadd mondjam el azt, hogy 1956. október végén Szalay professzor Svédországban
tartózkodott. November harmadika éjjelén kalandos körülmények között jött haza, mert Debrecen már körül volt zárva tankokkal. Vonat sem járt, bizonyos dolgok működtek, bizonyos dolgok nem. Úgy látszik, telefonálni még tudott. Az intézeti Pobeda autó elment Sátoraljaújhelyre elé, úgy tudott Csehszlovákián keresztül hazajönni. November 3-án éjjel a szovjet tankok között érkezett haza, s negyedikén volt a „nagy cirkusz”. 5-én reggel összehívta a tanszéket, s beszámolt a svédországi tapasztalatairól. Nagy dolog volt akkor Svédországba kijutni. Azt mondta: „Kérem, minden tekintetben nagyok az eredményeik, de ezeket nem lehet hőbörgéssel elérni, ezekért dolgozni kell. Kérem, mától kezdve mindenki nagyon komolyan dolgozzon. Kiteszek egy ívet a portára, azon két oszlop lesz. Az egyik azoké, akik dolgozni akarnak, a másik azoké, akik hőbörögni. De ezeket többet ne is lássam!” Egy másik eset. Már 1956 nyarán szó volt arról, hogy egy mérnökre van szükség a munkákhoz, s a miskolci egyetemen talált is egy mérnököt. Jött az ősz, ez ott munkástanácselnök lett, majd valamikor novemberben, decemberben lefogta a rendőrség, de Szalay állandóan sürgette, mért nem jön már. 1957 tavaszán kijelentette, hogy el kell mennie Miskolcra, hogy megpirongassa – így mondta – az ottani rendőrséget, mert hát tudniuk kellene, hogy nekünk szükségünk lenne erre az emberre. Kiderült azután, hogy az illető mérnök három, vagy öt évet kapott. Ez megint példa az ő tiszteletre méltó naivságára. A kérdésre konkrétan: mikor itt járt Marosán, Szalay nem volt itthon. Az intézetben nagy volt az ijedelem, vártuk haza. Mi lesz itt professzor úr? – kérdeztük riadtan. Semmi, fiam – válaszolta. Ezek után felment Budapestre, a pártközpontba vagy a minisztériumba, ezt már nem tudom, és nyíltan nekik szegezte a kérdést: „Mit akarnak velem?” Azt mondták, menjen haza és dolgozzon. Nyilván nem csak ezért, de ez az ügy is Marosán számlájára került, és néhány hét múlva eltávolították a vezetésből.

– Használt egy szót: naivitás. Ezt részletezné?

– Egy jelzőt is használtam: tiszteletre méltó naivitás. Ez az ő keménységéből, állhatatosságából, megingathatatlanságából fakadt. Nem hajbókolt, sosem nézte, hogy kinek mi tetszik. Ez sokszor naivitásnak hatott, de tiszteletre méltó naivitásnak. Aki megélte az 57-es tavaszi állapotokat, az nagyon jól tudja, hogy ehhez milyen bátorság kellett. Halála előtt nem sokkal megkérdeztem tőle, hogy lehet az, hogy bár te nem hajoltál ide-oda, nem lested, hogy mi az „elvárás”, mégsem nyúltak hozzád, hagytak dolgozni? Lám, Sántha Kálmán professzort milyen hamar elintézték. Fiam, mondta, Sántha naiv volt. Kezdetben azt hitte, hogy ezekkel lehet parolázni. De ezekkel nem szabad parolázni, ezekkel őszintén és keményen kell beszélni. Ezt talán még jobban meg is becsülik.

– Töretlennek mondható az ő tudományos pályája? Kísérleti fizikusnak indult, később interdiszciplináris kutatásokkal és gyakorlati kérdésekkel is foglalkozott.

– Jól ismertem őt, több közös cikkünk is megjelent. Rendkívül tág látókör, széles érdeklődés jellemezte. Nem kétséges, az alapkutatásokból indult el. A legelső magyar magfizikai munka az ő révén Bécsben született úgy, hogy 1937-ben, 1938-ban Debrecenben radioaktív anyag még nem volt. Ő lelevelezte, hogy Bécsben, a rádiumintézetben kap radioaktív anyagot. A legfőbb kísérleti berendezést itt az intézetben egy lakatossal közösen elkészítette, azt elvitte, s avval született az első debreceni magfizikai eredmény Bécsben. Így került azután közlésre. Ez paradigmatikusan jellemző rá és később tudományos iskolájának munkastílusára. Nagyszabású együttműködéseink során – mi magunk is – Frankfurtban vagy Dubnában, itthon készítettünk komplikált speciális berendezéseket, amik ott nem voltak. Hadd jegyezzem meg ezzel kapcsolatban, hogy egész életemben harcoltam az ellen a nézet ellen, hogy magfizikát, részecskefizikát művelni Magyarországon nem érdemes. Akik ezt vallják, nem tudják, hogy a 3 és fél milliós Norvégia a nemzetközi együttműködési lehetőségeket felhasználva „nagyhatalom” a részecskefizikában. Szalaynak ebben a paradigmatikus tettében benne volt, hogy nem üres kézzel kell az együttműködést szervezni. Tréfásan szoktam mondani, aki tartja a kezét előre, azt koldusnak hívják. Együttműködni úgy kell, hogy vagy olyan ötletet viszek, vagy olyan berendezést, ami a partnernek nincs.

– Szalay professzor járt Dubnában?

– Járt, de együttműködése az ottaniakkal nem volt. Oroszul nem tudott, csak angolul, németül, franciául, s ez őt nagyon zavarta. Ennek ellenére nagyon megbecsülte az orosz kollégákat, mert neki nem voltak előítéletei. Zeldovicsot például, egy nagyon híres orosz kutatót többször is meghívta, hogy előadásokat tartson az intézetben. Én már abba a kutatónemzedékbe tartozom, amely tud oroszul, és sajnálom, hogy hanyagoljuk ennek a nyelvnek a tanulását, mert ezzel elzárjuk magunkat egy óriási nyelv, egy óriási nép kultúrájától. Sőt a szláv népekhez is kulcs az orosz nyelv.

– Szalay professzor híres konstrukciója volt egy GeigerMüller-készülék, amivel uránt keresett Pécs környékén.

– Igen, de visszatérve az előbbi kérdéshez, ő az alapkutatásokból indult el. Fiatalkorában három Nobel-díjassal dolgozott együtt, amit kevesen mondhatnak el. Szentgyörgyinél kezdte a pályáját Szegeden, Lipcsében Debeyenél folytatta, majd Rutherfordnál dolgozott Cambridge-ben. Összeszedte a tapasztalatokat. Szentgyörgyinél az ultrahang biológiai hatását vizsgálta. Ennek összegzését a mai napig idézik, ez volt az első cikke. Már ott megalapozta széles látókörét az alapkutatásban, a biológiától a szilárdtestfizikán keresztül a magfizikáig és ezek alkalmazásáig. S itthon azután kamatoztatta a külföldön szerzett tapasztalatait. A második világháború után látta, hogy az ország energetikai jövőjét tekintve valamit tenni kell, ezért maga konstruált az intézetben – itt látható a folyosón a mai napig – egy kis hordozható berendezést, amivel az uránkutatást megkezdte hazánkban, s lényegében ez vezetett a pécsi urán felfedezéséhez. Miután felhívta a kormány figyelmét, hogy ott ígéretes radioaktív bedúsulást észlelt, orosz kutatók óriási apparátusát hívták meg, úgy tárták fel a pécsi uránt. Érdeklődése egyre inkább az interdiszciplináris és az alkalmazott kutatás felé fordult, abban hasznosítani tudta az alapkutatásban szerzett módszertani tapasztalatait. Kísérletezni, megbízható adatokat szerezni, berendezést építeni, ez volt az ő világa. Ez azóta is hagyománya az intézetnek. Amit készen kapsz berendezést, arra szükség lehet. De ha igazán eredeti ötleted van, ha valami olyat akarsz mérni, amit más nem mért, akkor általában magadnak kell berendezést szerkesztened. Munkatársaimmal magam is ezt csináltam. Előfordult, hogy az itt készített berendezést személyautóval vagy kis teherautóval szállítottuk – megküzdve az akkori engedélyeztetéssel – Frankfurtba. Saját programot hajtottunk végre Dubnában is, egy hatalmas teherautóval vittük a berendezéseket, kellékeket. Az volt az álláspontom, hogy a dubnai gyorsítók jók, azokat ki kell használni. Fizetni kellett érte, akkor próbáljuk tudományosan kihasználni az ottani lehetőségeket. Ott az apróságok voltak problémásak. Ha egy megfelelő integrált áramkör kellett, azt innen vittük, mert hivatalos úton nem lehetett ott megrendelni.

– Amikor Szalay professzort újságíróként személyesen megismertem, s interjúkat készítettem vele, már a hortobágyi juhok szervezetének nyomelem- és sóhiányával foglalkozott.

– Elismerem, egy külső szemlélő számára képtelenségnek tűnhet, ha egy atommagfizikus a juhok táplálkozásával meg a fejtrágyázással foglalkozik. De ő a természet logikáját követve jutott el oda. Alapkutatással kezdte, megismerte a módszereket, berendezéseket építtetett, közben rájött arra, hogy ezek a berendezések alkalmazhatóak az uránkutatásban. Eközben felfedezte, hogy az urán bizonyos körülmények között bekoncentrálódik a természetben. Feltette a kérdést, miért? Kiderült, hogy az urán megkötődik a tőzegeken. De miért kötődik meg? Nem azért mert aktív, hanem mert egy bizonyos típusú elem. De hát vannak más ilyen típusú elemek is, mint az urán, bár ezek nem aktívak, de ugyanígy megkötődhetnek. Vannak tőzeges területek, ahol mezőgazdasági termelés folyik. Megnézte, mit termelnek, s azt tapasztalta, hogy bizonyos nyomelemekben éheznek ezek a növények, azért, mert a tőzeg ott „megeszi” előlük a nyomelemeket. Mi a teendő? Vissza kell adni a nyomelemeket a növényeknek. De ha a talajnak adjuk, akkor a növénynek nem jut, mert a tőzeg „eleszi” ezeket. Tehát fejtrágyázást kell alkalmazni, a levelekre kell a permetet szórni, akkor a növénybe jut. Nos, ha a juhok olyan helyen legelnek, ahol a növényekben eleve ezek a nyomelemhiányok – réz, magnézium, mangán stb. – mutatkoznak, akkor sók formájában vissza kell ezeket adni nekik. Szóval a természet logikája gyönyörű! Szalay érdeklődése tehát nagyon széles körű, nyitott volt, már Szentgyörgyitől is ezt tanulta. Amikor saját lábára állt, s elindította a magyar atommagkutatást, ezzel együtt az alkalmazásait is, azzal, hogy az uránkoncentrációtól a fejtrágyázásig, a bárányok táplálásáig eljutott. Ezenkívül olyan kutatási irányokat indított meg, amelyek azóta az intézetben kiterebélyesedtek, s a mai napig futnak egészen a gyakorlati alkalmazásokig. Az orvosi kutatások, izotópalkalmazások itt indultak az intézetünkben. Emlékszem, fiatal kutató voltam, orvosprofesszoroknak tartottunk tanfolyamot az izotópokról. Szalaynak számos közös közleménye jelent meg orvosokkal, ami az izotópalkalmazásra vonatkozik a kutatásban, a gyógyításban. Ma is meg tudom mutatni, hol, melyik laborban kezdődött a jódbedúsulás vizsgálata a pajzsmirigyben. Ezt ma az orvosok sztenderd vizsgálatként alkalmazzák. Valaha ide, az intézetbe jártak a betegek ezért. Ma más célból jönnek ide, abba a részlegbe, amelyet az orvosi egyetem bérel. Nálunk tíz évvel hamarabb volt proton emiszsziós tomográf (PET), mint Bécsben! Azért, mert itt atommagfizikát műveltünk Szalay Sándor vezetésével! A PET-ért magam is sokat harcoltam. Tíz év nagyon nagy előny egy ilyen területen. Ez is az ő és az intézet munkásságából nőtt ki, akárcsak a fontos geológiai kutatások is. Nagyon érdekelte például a Föld története. Azóta van pontos időmeghatározás a geológiában, amióta a radioaktív módszert alkalmazzák erre. Ma külföldről is hoznak ide mintákat kormeghatározásra. Vagy a szén 14-es kormeghatározás, ami szintén az ő ösztönzésére honosodott meg az intézetben. Ezzel a módszerrel 15–20 ezer évig lehet kormeghatározást végezni. Vagy a meteoritkutatás. Ezt is lehetett végezni az intézetben kifejlesztett módszerekkel.

– Alapkutatásaiból végül mindig praktikum lett?

– Már hallgató korunkban sokszor hallottuk tőle: Kérem szépen, a természet nem ismeri a mi általunk létrehozott tudományágakat. A mi elménk bontja le a jelenségeket kémiai, fizikai, biológiai jelenségekre. Csak elménk korlátozottsága miatt mi emberek próbáljuk szétszabdalni a természet komplex jelenségeit. Ez ma már nyilvánvaló, de harminc–negyven évvel ezelőtt nem mindenki számára volt az. Neki viszont ez volt az egyik alapgondolata.

– Érdeklődött-e a művészetek, a zene, az irodalom iránt?

– E tekintetben műveltebb volt, mint néhány mai kolléga, mert nem zárkózott el, nem volt elutasító a művészetek iránt. Egyszer például, emlékszem, egy baráti társaságban a lakásán feltette egy angol zeneszerző lemezét, hogy együtt hallgassuk meg. De azt őszintén meg kell mondanunk, hogy – tudomásom szerint – ilyen szempontból nem volt annyira nyitott, mint némely más természettudós.

– Az iránta való tisztelet nem csapott át egyfajta kultuszba?

– Nem! Sőt, harmadik lényeges jellemvonásaként a szerénységét kell kiemelnem. Emlékszem, egyszer megjelent egy magfizikai könyv, s éppen ott voltunk, amikor kézbe vette. Azt mondta: de jó volna mindazt tudni, ami ebben van! Mi csodálkozva néztünk rá: ő mondja ezt, akinek a tudása olyan tiszteletet parancsoló volt számunkra? Ez a kijelentése is mutatja, hogy önmagával szemben is nagyon igényes volt.

– Törődött a tanítványaival is?

– Rendkívüli módon törődött, mindnyájunk mögött ott állt. Csak egy példát: Marx György mesélte, hogy mikor még a külföldi út nagyon nagy dolog volt, mindenki magát javasolta egy bizottságban, kivéve Szalayt, mert ő a munkatársait. 1957-ben valósággal kikövetelte, hogy Csikai Gyula meg én külön-külön egy hónapos nyugati kiküldetést kapjunk. 1957 őszén eljutottam Svédországba, méghozzá úgy, hogy meglátogattam a prágai és a berlini kollegákat, akikkel levelezés útján kapcsolatban álltam. Igaz, ebből bonyodalom származott, s akkor ő azt mondta: fiam, nem európai turnéra küldtem magát. Vallotta, hogy tudományt nem lehet művelni nemzetközi tapasztalatcsere, kapcsolat nélkül.

– A fiai is fizikusok?

– Felesége is fizikus volt. Az ifjabb Szalay Sándor ma amerikai professzor, asztrofizikus, az édesapjával szemben elméleti tudós. Tartja a kapcsolatot a magyar tudományos élettel is. A másik fia András is fizikus, Budapesten él, gyakorlati ember. Én arra emlékszem, professzor úr mindig azt mondta, a legfontosabb, hogy a gyerekek nyelveket tanuljanak. Közvetlenül a háború után még mint hallgatóknak, nekünk is külföldi cikkeket nyomott a kezünkbe, s azokról beszámolót kellett tartanunk. Emlékszem az első feladatomra, véres verejtékkel fordítottam le, ma is tudom, miről szólt!

 Bakó Endre

SZALAY SÁNDOR (született 1909. október 4-én Nyíregyházán, elhunyt 1987. október 11-én Debrecenben) atomfizikus. Egyetemi tanulmányait Budapesten végezte. 1933-ban kutató Szentgyörgyi Albert mellett Szegeden, majd vendégkutató Lipcsében (1934), Münchenben (1935) és Cambridge-ben (1936). 1935-ben a debreceni Tisza István Tudományegyetem Orvoskari Fizikai Intézetében tanársegéd, később adjunktus. 1940-ben egy félévig a szegedi egyetem Eötvös Kollégiumának a tanára, majd 1950-ig a debreceni egyetem Orvoskari Fizikai Intézetében professzor. 1950-től a Kossuth Lajos Tudományegyetem Fizikai Intézetének tanára, 1954-től az MTA Debreceni Fizikai Intézetének, illetve 1958-től az MTA Atommagkutató Intézetének igazgatója 1976-ig. 1987-ig ugyanott tanácsadó. Az MTA, illetve több országos és nemzetközi tudományos szervezet tagja. Kossuth-díjas, állami díjas, a Munka Érdemrend arany fokozatának kétszeres kitüntetettje stb. A Kossuth Lajos Tudományegyetem és a lublini M. Sklodowska-Curie Egyetem díszdoktora.

BERÉNYI DÉNES (született 1928. december 26-án Debrecenben) atomfizikus, akadémikus. Debrecenben járt középiskolába, egyetemi tanulmányait 1953-ban végezte a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetemen. 1953–54-ben a KLTE Kísérleti Fizikai Intézetének tanársegéde, majd 1954-től az Magyar Tudományos Akadémia Debreceni Atommagkutató Intézetének munkatársa, osztályvezetője, igazgatóhelyettese, végül 1976-tól 1990-ig igazgatója. Jelenleg kutató professzor. Pályájának első felében magspektroszkópiával foglalkozott, később az atomi ütközések fizikájában és alkalmazásaiban ért el nemzetközileg elismert eredményeket. 1973-tól a Magyar Tudományos Akadémia levelező, 1985-től rendes tagja. Számos hazai és nemzetközi folyóirat szerkesztőségének, illetve tudományos társaság elnöke, tagja, több szakmai kitüntetés birtokosa.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése