Ez a fa az őre ennek a vidéknek

Egyre inkább meglátszik rajta a létezés véges volta, a lassú elmúlás. Fájdalmas látvány ez nekem

Önző ember vagyok. Szeretem egyedül járni a határt, csak a magam gyönyörködtetésére figyelni a tájat. Ilyenkor úgy érzem, hogy csak az enyém, nem kell senkivel sem osztoznom rajta. A madarak csak nekem csicseregnek, a víz csak nekem csobog. Tulajdonképpen minden nekem dalol, az én lelkemnek. Egyedül én vagyok itt vendég, minden más otthon van, itt lakik. Csak a Túr vize vendég még itt, tovafolyik, hogy átadja a Tiszának a forrásvidékén élő jó emberek üdvözletét. A kövek maradnak, ahogy ezt hazaüzente egykor egy klasszikus. A fák is maradnak, hiszen itt nőttek ki az anyaföldből, lettek évről évre nagyobbak, erősebbek, gyűjtögették évgyűrűiket, lombkoronájuk megtelt élettel, egyre messzebb látszottak és láttak, mosolyogva szemlélték és szemlélik a vidéket. 

Jó helyen vannak itt, szeretik ezt a helyet, mert ez a szülőföldjük. Ez a legszentebb hely nekik, nem is éreznek késztetést, hogy máshova menjenek. Persze, hogyan is mehetne egy fa ide, vagy oda? Egy módon lehetséges csak, mégpedig kivágva, holtan. Csak a halál választhatja el őket a szent anyaföldtől. Kisebb testvéreik, a bozótok, bokrok, cserjék, a mezei virágok, a gizgazok, a hasznos és haszontalan mezei növények is itt vannak itthon. Csak itt, sehol másutt. A Tiszából kifogott halak is visszavágynak ide, mert arra gondolnak, hogy milyen jó is volt itt szabadon úszkálni. Aztán nagyobb „élettérre” vágytak, pezsgésre, meg „karrierre”. Mi lett a nóta vége aztán? Tiszai horog.

A Túr felé haladva van egy nagy-nagy tölgyfa az egyik kanyarban, már nem messze a Borzsa-hídtól. Mindig eszembe jut elhaladva mellette, hogy ez nem egy közönséges tölgyfa a sok közül. Ez a fa az őre ennek a vidéknek. Apám mondta egyszer (de lehet, hogy mindig, amikor arra jártunk), hogy nagyapám elmondása szerint erre a fára soha nem tudott felmászni senki, mert már az ő gyerekkorában is akkora volt, hogy lehetetlen volt a megmászása. Soha nem tudjuk már meg, hogy ez tényleg így lett volna. Lehet, hogy így volt. Az is lehet, hogy eleve ekkora volt már a kezdetektől fogva, nem is volt soha sarj, vagy csemete.

Az én tudatomba így égett bele ez a különleges tölgy, amelyet aggódva szemlélek mostanság. Egyre inkább meglátszik rajta a létezés véges volta, a lassú elmúlás. Fájdalmas látvány nekem, mert ugyanúgy benne van az én személyi leltáromban, mint a Túr, meg a Kisbukó, meg az említett híd, meg minden, ami itt van. Önzésből szeretném, ha örökké élne, vagy legalább tovább, mint én. Vagy éljünk mindketten örökké? Mindannyian? Nem tudom, hogy jó lenne-e, majd el lesz döntve ez is, mint minden.

Bizonyára nem csak én figyelem aggódva a vén tölgyfa sorsát, hanem a közelben fészkelő madarak, a szomszédos kotorék róka famíliája, a szemközti legelő szarvasmarhái, a pirinyó rágcsálók, a mókás mezei nyulak, vagy éppen az a két őzbak, amelynek csataviadalát tavaly nyáron volt szerencsém nem messze innen megszemlélni. Mert ők is itthon vannak itt, ahol én csak vendég vagyok testi valómban, de itthon vagyok a lelkem teljes valójában. Minden itthon van itt, mindenki itthon érezheti itt magár, aki lelkében itthon akarja itt érezni magát. Nemcsak a szatmári ember vendégszerető, hanem a szatmári táj is. Aki a lelkével akarja szemlélni, annak kinyílik és feltárja rejtett titkait, szépségeit. Beavatja, elfogadja.

Jó volt ma este hazalátogatni a szokatlanul meleg ősz legteljesebb színkarneválja idején, amikor a paletta olyan árnyalatokat is megjelenít, amelyek talán nem is léteznek. Úgy is nagyon jó volt, hogy én nem rajongok az őszért, már augusztusban a májust várom. Megvan a szépsége persze minden évszaknak, de holnap óraátállítás és megyünk be az egyre hosszabb sötétségbe. Én jobban szeretem a világosságot, ami újra eljön, ha átvészeltük a sötét időszakot. Remélem, hogy tavasszal az öreg tölgy új erőre kap és zöldbe borulva mesél a régi időkről a vidék élő és kíváncsi lényeinek.

Azért remélem, mert önző emberi lény vagyok, akinek hozzátartozik a lelki komfortérzetéhez ennek a vidéknek a leírhatatlan tökéletessége.

Szerző: 2019. 10. 31.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló