Tüttő József alkotása Szinte meggyötört arcok, holott egy életút harcosai a születéstől a végsőkig. Egyetlen ember akinek annyiszor változik az arca, ahány állomást tudhat maga mögött. Hogy sejthetnénk gyermekkorban, milyen ... Tartalom megtekintése
Ez a fa az őre ennek a vidéknek
Egyre inkább meglátszik rajta a létezés véges volta, a lassú elmúlás. Fájdalmas látvány ez nekem
Önző ember vagyok. Szeretem egyedül járni a határt, csak a magam gyönyörködtetésére figyelni a tájat. Ilyenkor úgy érzem, hogy csak az enyém, nem kell senkivel sem osztoznom rajta. A madarak csak nekem csicseregnek, a víz csak nekem csobog. Tulajdonképpen minden nekem dalol, az én lelkemnek. Egyedül én vagyok itt vendég, minden más otthon van, itt lakik. Csak a Túr vize vendég még itt, tovafolyik, hogy átadja a Tiszának a forrásvidékén élő jó emberek üdvözletét. A kövek maradnak, ahogy ezt hazaüzente egykor egy klasszikus. A fák is maradnak, hiszen itt nőttek ki az anyaföldből, lettek évről évre nagyobbak, erősebbek, gyűjtögették évgyűrűiket, lombkoronájuk megtelt élettel, egyre messzebb látszottak és láttak, mosolyogva szemlélték és szemlélik a vidéket.
Jó helyen vannak itt, szeretik ezt a helyet, mert ez a szülőföldjük. Ez a legszentebb hely nekik, nem is éreznek késztetést, hogy máshova menjenek. Persze, hogyan is mehetne egy fa ide, vagy oda? Egy módon lehetséges csak, mégpedig kivágva, holtan. Csak a halál választhatja el őket a szent anyaföldtől. Kisebb testvéreik, a bozótok, bokrok, cserjék, a mezei virágok, a gizgazok, a hasznos és haszontalan mezei növények is itt vannak itthon. Csak itt, sehol másutt. A Tiszából kifogott halak is visszavágynak ide, mert arra gondolnak, hogy milyen jó is volt itt szabadon úszkálni. Aztán nagyobb „élettérre” vágytak, pezsgésre, meg „karrierre”. Mi lett a nóta vége aztán? Tiszai horog.
A Túr felé haladva van egy nagy-nagy tölgyfa az egyik kanyarban, már nem messze a Borzsa-hídtól. Mindig eszembe jut elhaladva mellette, hogy ez nem egy közönséges tölgyfa a sok közül. Ez a fa az őre ennek a vidéknek. Apám mondta egyszer (de lehet, hogy mindig, amikor arra jártunk), hogy nagyapám elmondása szerint erre a fára soha nem tudott felmászni senki, mert már az ő gyerekkorában is akkora volt, hogy lehetetlen volt a megmászása. Soha nem tudjuk már meg, hogy ez tényleg így lett volna. Lehet, hogy így volt. Az is lehet, hogy eleve ekkora volt már a kezdetektől fogva, nem is volt soha sarj, vagy csemete.
Az én tudatomba így égett bele ez a különleges tölgy, amelyet aggódva szemlélek mostanság. Egyre inkább meglátszik rajta a létezés véges volta, a lassú elmúlás. Fájdalmas látvány nekem, mert ugyanúgy benne van az én személyi leltáromban, mint a Túr, meg a Kisbukó, meg az említett híd, meg minden, ami itt van. Önzésből szeretném, ha örökké élne, vagy legalább tovább, mint én. Vagy éljünk mindketten örökké? Mindannyian? Nem tudom, hogy jó lenne-e, majd el lesz döntve ez is, mint minden.
Bizonyára nem csak én figyelem aggódva a vén tölgyfa sorsát, hanem a közelben fészkelő madarak, a szomszédos kotorék róka famíliája, a szemközti legelő szarvasmarhái, a pirinyó rágcsálók, a mókás mezei nyulak, vagy éppen az a két őzbak, amelynek csataviadalát tavaly nyáron volt szerencsém nem messze innen megszemlélni. Mert ők is itthon vannak itt, ahol én csak vendég vagyok testi valómban, de itthon vagyok a lelkem teljes valójában. Minden itthon van itt, mindenki itthon érezheti itt magár, aki lelkében itthon akarja itt érezni magát. Nemcsak a szatmári ember vendégszerető, hanem a szatmári táj is. Aki a lelkével akarja szemlélni, annak kinyílik és feltárja rejtett titkait, szépségeit. Beavatja, elfogadja.
Jó volt ma este hazalátogatni a szokatlanul meleg ősz legteljesebb színkarneválja idején, amikor a paletta olyan árnyalatokat is megjelenít, amelyek talán nem is léteznek. Úgy is nagyon jó volt, hogy én nem rajongok az őszért, már augusztusban a májust várom. Megvan a szépsége persze minden évszaknak, de holnap óraátállítás és megyünk be az egyre hosszabb sötétségbe. Én jobban szeretem a világosságot, ami újra eljön, ha átvészeltük a sötét időszakot. Remélem, hogy tavasszal az öreg tölgy új erőre kap és zöldbe borulva mesél a régi időkről a vidék élő és kíváncsi lényeinek.
Azért remélem, mert önző emberi lény vagyok, akinek hozzátartozik a lelki komfortérzetéhez ennek a vidéknek a leírhatatlan tökéletessége.
Hasonló
Az a lapály valamikor igen ...
Pengefogú hódok, félszarvú ...
Az oroszi kis híd becsülett...
Hol bót, hol nem vót
Sétálok tovább, a Nap éppen...
Rudit húsz éve, Öcsit ma te...
El nem olvasott könyv, el n...
Bárányfelhős ég alatt terel...
Két családfenntartó harcolt...
A jószág volt az aranya a n...
Faragjuk a magunk képzeletb...
Füstkarikák emlékezetem füs...
Szedd bele a kasitába a csű...
Rákóczi tölgyfája, Napóleon...
Csicsó és nyullángás
A libanyáj szépen végigtipe...
Szilvás étel
Hőhullámon hajózunk
Kiesett egy kis fióka a fés...
Hogyan szabdaljunk ész és t...
Az út
Hegyet hágék, lőtőt lépék, a sárkány farkán túráztam
Megtépett sziklák, leszakadt hegyormok, madeirai séta egy csángó ima ritmusára Légvonalban… Ha valahol tényleg látni is lehet, mit jelent ez a kifejezés, az a Ponta de São Lourenço, azaz a... Tartalom megtekintése
Pomaranski Luca portréja
Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban szabad beszélni, én mégis a portrézást találom a legizgalmasabb alkotói munkának. Huszár Boglárka ragyogó képet festett Lucáról, aki csak éppen bekukkantott a vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése
Győr Bécsi kapu tér. Egy csepp harmónia
Hargitai Beáta alkotása Győr talán legszebb tere a Bécsi kapu tér. Szinte minden épülete műemlék, barokk, copf, és kora klasszicista stílusú homlokzatokkal. (Wikipédia) A tér ragyogása, elegánsan hangolt épületei a ... Tartalom megtekintése
Egy kis nyelvészkedés a Piña Coladaval kapcsolatban
Szűrt ananászt jelent magyarul, szögezném le Móricka kedvéért… …akinek mint tudjuk, mindenről ugyanaz jut eszébe. Felhívnám továbbá a figyelmét az “ ñ ” betű kalapocskájára, ami által “ ny “-ne... Tartalom megtekintése
Történetek a füstölődő szalonnatáblák mellől
A régi házak padlásai mindig is kincseket rejtettek és rejtenek magukban Éreztem én ezt már gyerekkoromban, ugyanis állandóan azon siránkoztam, hogy mikor mehetek már fel én is a hijúba, ami... Tartalom megtekintése
Pince bejárat, Tokaj
Bíró Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően szomorkás időben vágyódva nézhetünk erre a Bíró Ernő által megpingált képre. Kirobbanó fényekben pompázik a pince tetején dúsan hajtó ... Tartalom megtekintése
Emlék
Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése
Csend a sziklák tövében
Biszák László alkotása 35x60cm. Lüktető világunk tele van meglepetéssel, olyannyira, hogy belefér bármilyen szokatlan torz, pszicho, sci fi, csak rettentsen! Nehéz elhatárolódni, nehéz kimaradni, így azután egyszer... Tartalom megtekintése
Rekviem-féle egy pót-nagyapához, és az ő Erdélye egy évszázadához
Tata nyáron mindig a garázs tetején ült. Ült és nézett le az utcára, élvezte a nyarat, az árnyékos szőlőlugasban, ami teljesen befutotta a garázs lapos tetejét, árnyas kuckót formálva. Ha... Tartalom megtekintése