Legyen ez az év a vadkörtéé!

Megtalálhatók mindenfelé.  Árnyékot adnak és táplálékot. Vadnak, embernek egyaránt

A vackoré, de nem az első bében, hanem mindenhol. Tele velük a határ, tulajdonképpen mindenütt ott vannak. Hajlamosak vagyunk tudomást sem venni róluk, sokan csak legyintenek rájuk. Vagy még annyira sem méltatják őket, hogy legyintsenek rájuk. Észrevehetetlenek, mert annyira szerves részei a vadregényes erdőháti tájnak (is), mint példának okáért a Nap az égen. Azért egy-egy terebélyesebb egyede kiviláglik, uralja a puszta közepét. A legtöbb vadkörte a kökénybokrok, csipkebogyó cserjék áthatolhatatlan dzsungelébe van bezárva, megközelíthetetlenül. 

Egyszerűségük olyannyira természetes, mint amennyire elengedhetetlen részei tájunk flórájának. Megtalálhatók mindenfelé. Hagyásfák. Árnyékot adnak és táplálékot. Vadnak, embernek egyaránt, bár őszintén szólva vackorba harapni nem olyan, mint mondjuk vajkörtébe. Mégis megvan a maga diszkrét bája, a vadságával együtt. Vad, mint a szélvihar, amely végigdübörög a pusztán, fákat hajlítva, csavarva. A vadkörte ehhez hozzá van edződve, szembeszegülni ugyan nem tud az elemekkel, de azért állja a sarat. Csak ő tudja, milyen egy nyári zivatar, amikor megnyílnak az ég csatornái a villámok félelmetes fényénél. Amikor megmutatkozik, hogy ki is az Úr valójában. Az égbolton garabonciások száguldoznak, vadul kacagnak a dühöngő viharban. Azt is átélte, amikor egy szombaton itt pihent meg a boszorkányok serege, innen siettek tovább valamerre. Talán a Gellért-hegyre, vagy a császlói somfához? Nem árulták el a vadkörtének, nem bíztak benne. 

Erre már csak a legidősebb vadkörtefa emlékezik, ott, a puszta közepén. A földúton haladva számtalanszor megcsodáltam terebélyes lombkoronáját. Fajtájának büszkesége már csak a mérete miatt is. 

Így nyárutón már kissé kitikkadt, termése java része már lepotyogott, közeleg az ősz. A gólyák már elköltöztek, pedig három héttel ezelőtt még nagy csapatokba verődve lépkedtek peckesen a szemközti tarlón eleséget keresve. Több volt a gólya, mint a seregély. Így mesélik majd egykor a fiatalabb vackorok. A vén vadkörtefa meg csak mosolyog majd rajtuk, hiszen neki is vannak meséi, amelyek vagy megtörténtek, vagy nem. Ha nem is történtek meg, vagy nem pontosan úgy történtek meg, attól még igazak lehetnek. Egy idő után úgyis igazzá válnak. 

Készülőben van egy mese egy fecskecsaládról, amely annyira optimista, hogy a fiókák még nem repültek ki. Mégis vidáman csivitelnek a gondosan rakott fészkükben. Talán nem is vágynak el innen, mert most olyan jó itt. Nem akarnak elköltözni, ők az Erdőhát állandó lakói szeretnének lenni. Aztán amikor majd beköszönnek a szeptemberi hűvösebb éjszakák és hajnalok bizonyára átértékelik a tervüket. Most azonban még maguk írják a mesét, remény még van.

Az öreg vadkörtefa hallott már ezekről a fecskékről, elgondolkodott. Vajon milyen lenne, ha ő is szárnyalhatna az égen, felülről nézhetné ezt a fogyó legelőkkel, zöldellő erdőkkel és vadkörtefákkal tarkított csodálatos vidéket. No, de ki hallott már repülő fákról? Marad ő egy helyben, őt ne nevesse ki senki, hogy repül mint egy kis fecske. Magányosan őrzi a pusztát és írja a meséjét ameddig gyökerei táplálni tudják, törzse megbírja tartani és tavasszal képes ünneplő ruhába öltözni.

Szerző: 2019. 09. 03.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló