Elvertük Kóródot, mint a magyarok a brazilokat

Az én gyerekkoromban még egész közel voltunk a világ élvonalához

Nyolcadikos „nagyfiúnak” gondoltam magam. Nagyon távol álltam a nagyfiútól. Szívem szerint még gyurmáztam volna, de már magam előtt is szégyelltem, bár nem tudom miért. A foci bűvöletében éltem. Meg az olvasáséban. Meg a nyulakéban, bár a nyúltenyésztéssel kapcsolatban már nem voltam olyan lelkes, mint 1985-ben. Volt ugyanis egy mészárlás a tenyészetemben, amikor egy máig körözés alatt álló kutya (?) lemészárolta nyúlállományom jelentős részét. Akkor bizony meg is sirattam az én kedves jószágaimat.
A foci nagyjából 6 éves koromtól kísérte életemet. Bozsik – aki akkor még nem volt program – pont abban az évben halt meg. 14 éves koromban már bele bírtam bikázni a bőrfociba is, előtte hetente használtuk el a gumilasztikat, amiket a tanári asztal alatt tároltunk. Ha néha hozzájutottunk egy halálra vált bőrlasztihoz, az maga volt a mámor.


Most, hogy így visszaemlékezek, eszembe jut, hogy a labdát valami misztikus áhítat övezte. Nemcsak a labdát, hanem a csukát is.
Nem volt annyira magának értetődő labdához jutni, vagy csukát venni. A bőrlabda felső tagozaton már nem volt annyira nehéz, de nem is volt annyi labda, amennyire igény lett volna.
Csukám meg talán úgy volt először, hogy megkaptam valamelyik „nagycsapatos” játékos kitaposott cipőjét. Ha jól emlékszem, akkoriban a lengyel csukák mentek, menetes stoplikkal (stoknyikkal). Volt csapattársam (és ellenfelem is), aki esztergályos ipari tanuló lévén fém stoplikat esztergált és használt. Ha a bíró kiszúrta, annak örültünk, ha nem, akkor menekültünk. Olyan volt, mint egy dumdum golyó.
A legszebb az volt az én gyerekkoromban, hogy a magyar foci még egész közel volt a világ élvonalához. Már nem Puskások és Albertek fémjelezték futballunkat, még volt Fazekasunk, Törőcsikünk, Nyilasink, vagy akár Kiss Lacink. Nem beszélve a Videotonról, az UEFA kupa 1985-ös ezüstérmeséről. Vagy a 86-os Vasas legendás vadasparkjáról: Kakas, Farkas, Csík, Nyúl ésatöbbi.
Nem akarom ragozni, mert akit érdekel az már bizonyára alszik. Lehet, hogy már örök álmát alussza.
1986 tavaszán futball lázban égett az ország. Talán utoljára, de remélem, hogy nem. Az előző két évben a magyar labdarúgó válogatott végigverte a világot, a legendás „letámadás” taktikával (meg egy tényleg jó játékosokból álló kerettel) sikert sikerre halmozott. Ott tartottunk, hogy a világbajnokságon a négy közé jutás már szinte minimális elvárás volt a szakavatott szakértők szerint is. Én meg boldogan olvastam a Képes Sportban, a Labdarúgásban, vagy akár a Képes Hétben hétről hétre, hónapról hónapra az esélylatolgatásokat.
„A magyar név megint szép lesz,
Méltó régi nagy híréhez;
Mit rákentek a századok,
Lemossuk a gyalázatot!”
Őszintén hittük. Közben már alakult a vámosoroszi ificsapat is, emlékszem, hogy az első edzésen voltunk vagy huszonvalahányan. Mindenki helybeli volt természetesen. A „nagycsapatunk” a városkörzeti első osztályban vitézkedett, általában a mezőny első felében, vagy a dobogó közelében zárt.
1986. március 16-án hideg szelek fújtak nagy intenzitással a tiszakóródi „tadionban”. Jómagam sapkában, jó melegen felöltözve is fázva, de boldogan szurkoltam végig a nagycsapat 4:1 arányú idegenbeli sikerét. Kóródon soha nem volt egyszerű nyerni. A győzelmet ráadásul Peti bátyám nélkül érték el, aki a korszak meghatározó gólzsákja volt már akkoriban is. Sokak szerint azon a szinten ő volt a legnagyobb, de én ezt azért nem írom le, mert részrehajlással vádolnának.
Ő akkor Budapesten várakozott arra, hogy a magyar válogatott a Népstadionban 10 millió néző előtt 3:0-ra lemossa Brazília válogatottját.
Aznap a noteszembe ez így került be:
Magyarország-Brazília 3:0
Vámosoroszi-Tiszakóród 4:1
Győztünk minden szinten.

Szerző: 2019. 06. 25.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló