Álomkóri mesejutalom

A bogársulisok pihenőznek

– Balambér! Emlékszel még, hogy a padlás melyik részébe tettük a kempingágyakat? – kérdezte Stefi néni, miután a bogármentősök zaja elhalt.

– Szerintem tudom, merre vannak. Gyertek, fiúk! Hozzuk le őket! Úgy látom, igazán rátok fér egy kis csendes pihenő! – somolygott.

– Megyünk! – kiáltotta Hangyi, és már el is indultak Bobóval a kinti lépcsősor felé.

– Jó nehéz! – szuszogta Bobo a két kis ággyal lefelé egyensúlyozva.

– Inkább kapaszkodj, hogy le ne ess az ágyakkal együtt! – ugratta Hangyi.

Mire leértek, Stefi néni valahonnan hét kis párnát, plédet vett elő.

– Álmon halok! – sóhajtotta Gyike, és lerogyott a hozzá legközelebb eső ágyra.

– Nappal sosem szoktam aludni! – ásította Hangyi.

– Még az sem érdekel, hogy megint korog a gyomrom! – dőlt el Csiporka is.

– Tegyük fel Pötyit az ágyra! – súgta Balambér bácsi Stefi néninek, hogy a bóbiskolókat ne verjék fel.

– Egyszer volt, hol nem volt…- kezdett bele Stefi néni halk, kedves hangon e különleges nap délutáni meséjébe. … Volt egyszer egy kis fekete hátú bogárka. Egy ódon ház mélységes mély pincéjében jött a világra, vagyis inkább az örökös sötétjére. Míg nagyon apróka volt, jól tűrte a változatlanságot, mert édesanyja mesélt, énekelt neki, ringatta, simogatta naphosszat, de ahogy cseperedni kezdett, állandó elégedetlenség költözött a lelkébe.

– Mami! Mi lehet odafönn, a toronymagas lépcsők után?! – pislogott felfelé vágyódón.

– Az állandó életveszély, kisfiam. Nem érdemes odamenni! Odafent sok-sok ember jár. Szinte biztos, hogy valamelyik rád taposna! Nem élném túl, ha elveszítenélek!

A kis fekete hátú bogárkára egy darabig hatottak édesanyja intelmei, de aztán megint előtört belőle a vágy, hogy megismerje a fönti világot.

– Megvárom, míg mami elalszik, és nekivágok a lépcsőknek! – fogadkozott magában egy különösen unalmas délutánon.

Miután édesanyja bevackolta magát agyagba kapart ágyába, elsettenkedett mellőle, s mászni kezdett. A harmadik lépcsőig könnyedén felért, de az ötödiknél már kapkodva lélegzett.

– Milyen balga vagyok! – szidta magát. – Egész nap alszom, tömöm magam ennivalóval! Persze, hogy nem bírok mászni!

Nagy mérgesen visszaereszkedett, bebújt anyja melegébe, s még álmában is azon járt a feje, hogyan segíthetne magán.

– Gyere, fiam! Itt a reggeli! – ébresztette a mamája.

– Edd csak meg mindet, mamám! Majd szedegetek magamnak! – hárította el a könnyen kapható falatokat.

Ahogy anyja otthagyta, hogy elvégezze napi munkáját, nekikezdett az edzésnek. Kezdésként faltól falig szaladozott, köveket, agyagdarabokat emelgetett, majd egy lelógó gyökéren mászott. Minden nap egyre többet bírt. Néhány hét után érezte, nekiveselkedhet ismét a lépcsőnek.

– Indulj! Most hátha sikerül! – biztatgatta magát.

Az út kétharmadánál azonban érezte, egész testét beborítja az izzadság, lábai elgyengülnek… Várt egy kicsit, majd mélységesen csalódottan visszaereszkedett a mélybe.

– Ledőlök egy kicsit – sóhajtotta -, de azért sem adom fel az álmomat! – határozta el magát, majd egy szempillantás múlva magával ragadta az álom.

A következő hetekben még keményebben dolgozott, szinte fáradhatatlannak érezte magát. Csak arra kellett figyelnie, anyja semmit ne vegyen észre a felkészüléséből. Tudta, azonnal megtiltaná féltésében.

Újabb egy hónapnyi kemény edzés után újra nekiveselkedett a beláthatatlan lépcsősornak.

– Kezd világosodni! – lihegte a pince szájához közeledve, majd ugyanabban a pillanatban megcsúszott, s visszazuhant a mélybe. Anyja azonnal mellette termett:

– Fiam, fiam! Mit tettél? – tördelte a kezeit jajongva. – Ugye ismét megpróbáltál feljutni a napvilágra? – kérdezgette, miközben végigvizsgálgatta aprólékosan a sajgó testet, majd megkönnyebbült, amikor látta, fiának nincs életveszélyes sérülése. – Ígérd meg, hogy abbahagyod ezt az értelmetlen próbát! Kérlek, ne álmodozz! A földfelszín nem a te világod!

– Soha nem adom fel az álmomat, ha belepusztulok, akkor sem! – szegte fel dacosan az állát a kis fekete bogárka.

Anyja elkomorodott, fejét lehajtotta, a s tudta, itt az idő, el kell árulnia a titkot…

– Akkor lengesd meg a szárnyaidat, fiam! – suttogta könnybe lábadó szemekkel. – Az segít elérni az álmodat! – adta meg magát, s félre vonult, hogy ne is lássa, ahogy gyermeke felrepül.

A bogárka elképedve, némán, szívében gomolygó haraggal állt.

– Tudtad, hogyan szabadulhatok el innen, mégsem szerettél annyira, hogy megtaníts repülni???!!! – ordította anyja után, majd azonnal próbálkozni kezdett. Néhány perc alatt rájött, hogyan kaphat a levegő erős, sötét szárnyai alá, s csakhamar már emelkedni kezdett. Amikor a lépcsősor tetejére toppant, elöntötte a boldogság. Azonnal látta a vágyott fényt! Az ajtó alatti réshez rohant, és kibújt. Sötéthez szokott szemei szinte vakon pislogtak a sosem látott fényözönben, így csak az utolsó pillanatban vette észre a fölé magasodó talpat…

– Jó napot kívánok! Megjöttünk a gyerekekért! – kukkantott be Ibi a Bogársuli ablakán.

– Már annyi az idő? – csapta össze a mesekönyvet Stefi néni. – Ébresztő, gyerekek!

***

Szerző: 2019. 06. 25.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló