Csiporka és Bíborka, mint szeretés-minta

Új életrend Légyéknél

Gyikéék autójában hazafelé száguldva, egy jó darabig csak a menetszél hasított bele a mélységes mély csendbe. Gyike és az édesanyja, Légy Kamilla, is csak magukban fortyogtak. Amikor egy veszélyes előzés közben hatalmasat fékeztek, az átélt ijedség hatására Kamilla nem tudta tovább türtőztetni magát:

– Mit műveltél, te, hogy kitiltottak az iskolából?! – ordított az anyósülésben kuporgó lányára. – Mért nem szólalsz meg??? Válaszolj!!! – üvöltött tovább válasz híján, s közben a szélvédőre meresztett szemmel tövig nyomta a gázt.

– Velem mindenki csak ordít… – suttogta maga elé Gyike, és sírva fakadt.

– Mért bőgsz??? – rángatta meg az anyja hirtelen felé fordultában.

– Mert csak ordítozni tudsz velem!!! – üvöltötte vissza Gyike. – Milyen anya az ilyen??? – vágott vissza, ahogy csak bírt. – Más anya szeretgeti a gyerekét, beszélgetnek… De te csak üvöltözöl, mióta apa elköltözött!!!– süvöltötte villogó szemekkel.

Szavai nyomán ismét nagy csend lett…

– Ha nem felel meg, ahogy velem élsz, költözz apádhoz!!! – kezdte Kamilla kiabálva, majd, amikor felfogta szavai értelmét, zokogásban tört ki, s tövig nyomta a féket, mert könnyeitől nem látott semmit. Szerencsére egy viszonylag forgalommentes, külvárosi részén jártak a városnak, így csak egy dudáló, mutogató autósnak kellett egy hirtelen manőverrel kikerülnie őket. Gyike csak nézte, nézte anyját, majd ő is sírva fakadt, s közben dadogva motyogott:

– Mindenkit megsértek, megbántok… Irigykedem, megtorlok, visszaadok… Magam sem tudom, miért… Állandóan feszült vagyok – mondta egyre hallhatóbban. – Rám ragad tőled az ideg… Lassacskán megőrjít, hogy otthon vagy néma csend van, vagy apát szidod… Nem csoda, hogy irigykedem a mások szeretetére, barátságára… Még szerencse, hogy Pötyit Csiporka és a tanító bácsi kimentette a medencéből!!!… Istenem, soha nem tudom magamnak megbocsátani…– dadogta csukladozva a sírástól.

Motyorgása közben anyja figyelme végre önmagáról Gyikére terelődött.

– Mit tettél, és kivel, kislányom??? – kérdezte meg rég nem hallott kedves-kétségbe esetten.

– Meglöktem az uszodában… Nem akartam, hogy megsérüljön! És azt sem gondoltam, hogy azonnal felbillen, és a hátára zuhanva meg sem áll a síkos kövön a vízig…

– Ó, kicsim! – ölelte magához váratlanul az anyja, átnyúlva a sebességváltón. – Nem akartam… Nem gondoltam, csak magamra… Nem könnyű egyikünknek sem, de igazad van, csak a magam fájdalmával törődtem… Meg sem láttam, hogy teljesen magadra hagytalak…

Gyike egy darabig csendben elfészkelődött az ölelésben, majd felemelte a karját, s megsimogatta anyja hátát:

– Semmi baj, anya! Menjünk haza, s találjuk ki, hogyan legyen tovább!

Anyja letörölte a könnyeit, majd azonnal indított. Hazáig már egyetlen szó sem esett közöttük.

Ahogy beléptek a lakásba, Gyike letette az ágya mellé az iskolatáskáját, majd a nappaliban összefordította a két fotelt, ceruzát, és papírt vett elő.

– Anya! Gyere! Ülj le hozzám! Csináljunk egy új életrendet magunknak!

– Életrendet???

– Azt. Tudod, olyan napi rendszerűt, amiben újratervezzük a kettőnk életét! – Legyen reggel hatkor az ébresztő– javasolta –, utána fél óra összebújás, és beszélgetés!

– De kicsim, hisz sosem akarsz időben felkelni, sem mosdani, sem reggelizni! Minden reggel hisztivel kezdődik… – sóhajtott Kamilla.

– Megígérem, hogy fogok! Ha reggel egy jót mesélgetünk, utána ezer, hogy egy pillanat alatt elkészülök! – fogadkozott legszebb mosolyát az anyjára villantva.

– Suli után séta? Ahhoz mit szólsz? Mindketten elmeséljük a napunkat! – javasolta Kamilla.

– Mehet! – vigyorgott boldogan Gyike, aki akaratlanul maga előtt látta a titkon nagyon irigyelt Ibit, Csiporkát, és Bíborkát, akik láthatóan mindig alig várják, hogy találkozzanak.

– És este lesz mese? – kérdezte Gyike.

– Lesz bizony, de csak addig, míg nem tanulsz meg igazán jól olvasni!

– Akkor is jó mesét hallgatni, ha magunknak is olvashatnánk – vélte Gyike. – Ha már jól megy, felváltva olvasunk egymásnak! Jó lesz? Vacsora után meg színezhetünk…

– Kaptok ti leckét az iskolában? – vágott közbe Kamilla. – Mert azt is meg kell írni, tanulni esténként…

– Hát, eddig nem nagyon volt, de ki tudja, hogy folytatódik… De azt megcsinálhatom akkor is, amikor te vacsorát készítesz – mosolygott az anyjára, remélve, hogy nem magának kell a továbbiakban valami ennivalót keresgetnie, mint mostanában… – Anya! Szerinted apa visszajön valaha??? – tette fel Gyike a legeslegfőbb kérdést.

– Nem tudom… De meg kell tanulnunk élni nélküle is… Ha szeretnél, bármikor elmehetsz hozzá.

– De, hát nem is keresett eddig… – sírta el magát Gyike ismét.

– Felhívom telefonon, beszélek vele. Azt viszont nem tudom garantálni, hogy él-e a lehetőséggel… De azt megígérem, hogy új életet kezdünk mi ketten! Bocsáss meg, kislányom, hogy csak magamra gondoltam! – ölelte magához Gyikét.

Néhány pillanat múlva a légylányka kibontakozott anyja karjából.

– Gondolod, hogy mégis mehetnék iskolába, ha mindent elmesélek, és bocsánatot kérek?

***

Szerző: 2019. 04. 02.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló