Kilenc évig várt egy csókra

Egyszer csak megjelent egy magas és lesoványodott férfi, bizonyára a sikítás sem maradt el

Valamikor réges-régen, a múlt században még az volt a kivétel, ami manapság elfogadott. Fátyol helyett kalap járt annak, aki „megesett”. Azért nem volt ez annyira nagy szégyen, a szerelem ugye nagy úr, persze dicsőség sem. Hozzáteszem, hogy ezzel a hagyománnyal „münk es” szakítottunk, már csak ezért sem akarok szentenciát tartani, mert ugyi aki a maga szemében a gerendát se látja, az vaksi.
Visszatérve az eredeti gondolathoz, a XX. század volt az emberiség történetének legvéresebb, legtöbb áldozatot szedő százada. A két világháborút a magyar nép is megszenvedte, ezt mindenki tudja. Elvitték katonának életerős fiainkat, az asszonynép meg otthon reménykedve várta haza egyre a férjet, az apát, az udvarlót, szeretőt, szerelmet. Lesték a postást, várták a híreket, éjszaka meg csendes sírás ringatta álomra ezeket a derék fehérnépeket. Volt, aki nem győzte a várakozást, meg a vágyakozást és nem bírta kivárni, míg hazatér az udvarló, a vőlegény. Ők voltak kevesebben. A többség hűséges maradt, vagy legalább is nem derült ki… Már akkor is azt tartották, hogy amiről nem tudunk, az nem fáj.
Az egyik tiszaháti faluban született egy fiúcska valamikor a háború alatt, épen, egészségesen, keze-lába megvolt. Csak hát… 11 hónapra született. Édesanyjának a férje ugyanis visszament a frontra és ezt követően 11 hónap elteltével megszületett a gyermek. Mégsem lett belőle orvosi (bocsánat: orvasi) csoda, ugyanis a derék falusiak megfejtették a rejtvényt: ez nem fiú, ez csikó!


A 11 hónap ugyanis a ló átlagos vemhességi idejének felel meg. Talán ennyi elég is a „falu szájáról”.
Na, de megint elkanyarodtam az eredeti gondolattól. A hűség szent és sérthetetlen, létezik is, volt is és lesz is.
Példának okáért az Ecceri fiú feleségének keresztanyja haláláig hazavárta a férjét a Don-kanyarból. A férj halálhíre ugyanis nem lett megerősítve, eltűntnek nyilvánították. Róza nénénk már szíve alatt hordta kisfiát, amikor a hír megérkezett, a férj és leendő édesapa odamaradt. Csak nénénk tudhatta, mit élt át, min ment keresztül. Megszülte a kisfiát, felnevelte szépen és haláláig várt és csak várt.
Voltak nála szerencsésebbek is, akik nem vártak hiába. Kitartás nélkül persze a várakozás értelmetlenné vált volna, mert, ha valaki nem tartott volna ki szerelme mellett, akkor nem vár 32 éves koráig a férjhez menetellel. Ő is a rokonságban volt, Margit hűségesen várta párját, aki akkor még nem volt törvényes hitvese. Gyula jött haza utoljára a fogságból, a „kis könyvem” úgy emlékszik, hogy 9 évig volt oda. Amikor híre jött, hogy jön hazafelé és már a kertek alatt jár, éppen disznótor volt a „Kisvégen” Erdélyiéknél. Ez valamikor 1951 karácsonya előtt történhetett. A „krónikás”ekkor még kislány volt, de arra emlékszik, hogy szemtanúja volt a nagy találkozásnak. Éppen a hurkatöltés előkészületeit végezték, azaz tekenőben a belet málékásával dörgölték, hogy aztán az így megtisztított „csatornába” töltsék a tölteléket. A végtermék persze nagyon ízletes lett, meg tiszta is, de akkoriban még nem árultak műbelet, meg zárva is volt a Tesco. Margit nénjével művelték ezt a gusztusosnak semmiképpen sem nevezhető munkafázist. Egyszer csak megjelent egy magas és minden bizonnyal lesoványodott férfi, bizonyára a sikítás sem maradt el. A csók sem, ami bizony nagyon-nagyon hosszúra sikerült. Senki nem botránkozott meg ezen, nem is lehetett. Azért Gyula annyit hozzá fűzött  ebben benne volt az elmúlt kilenc év.  Majd, 1952. április 5-én bekerültek a házastársak pecsétes könyvébe, hogy aztán 56 évig nézhettek egymásra úgy, mint hitvestárs.
Most sem kívánok konklúziót vonni, ezek csak példák voltak, példaként állhatnak a jó emlékezet határtalan csarnokában.

(A kép forrása: indulgy.com)
Szerző: 2018. 10. 06.

Hozzászólás zárolva.

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló