Csenger

Kislétán látta meg a napvilágot 1937. október 6-án, de már Nyírbátorban cseperedett fel, ahová lakatos-gépész édesapját és családját az új munkahely kötötte. Szülei katolikus szellemben nevelték, s azokat a konvencionális emberi értékeket igyekeztek beléplántálni, amelyek a magyar nyelv és irodalom, a történelem területein voltak leginkább elérhetők, s amelyek segítségével lehánthatók voltak a szocializmus torzításai.

Középfokú tanulmányait a nagykállói Budai Nagy Antal Gimnáziumban végezte, amelynek alapítására Kossuth Lajos ötven aranyat adott. A kitűnő tanuló és sportoló diáknak (1956-ban ifjúsági súlyemelő bajnok volt) egy nagy-nagy álma szövődött a gimnáziumi évek alatt: a repülés.

Ez eleinte a repülőmodellezésben élte ki, majd a szülői féltés ellenére jelentkezett a repülőtiszti főiskolára. A felvételi izgalmai és a jól abszolvált háromnapos orvosi-alkalmassági vizsgálat után szinte bénító volt a határozat: helyhiány miatt – ami egyet jelentett a politikai megbízhatatlansággal – elutasították. Mivel a kitűnő felvételi eredmény máshová konvertálható volt, úgy döntött, gyógyszerésznek tanul a budapesti orvostudományi egyetemen, mondván, a modellezéshez is rendkívül nagy pontosságra van szükség, a gyógyszerészethez szintén. Alig szokta meg az egyetem körülményeit, ritmusát, máris az 1956-os forradalom eseményei közepette találta magát. A Kilián-laktanya közelében lakott kollégiumban, ahonnan közvetlen közelről is láthatta a borzalmakat. Fegyvert nem fogott, de évfolyamtársaihoz hasonlóan gyógyszer- és vérszállítmányokért gyakran utazott Sopronba, ezzel is segítve a forradalom akkor oly fontos egészségügyi ellátását. Kádár később forradalmi évfolyamnak nevezte az övékét, s akiket nem sikerült eltávolítani az egyetemről, azoknak ötszázhúsz forintról nyolcvanra csökkentette az ösztöndíját.

A kötelező katonai szolgálat után friss diplomájával és feleségével, Balla Teréziával – aki gyógyszerész-asszisztensként azóta is vele dolgozik –, a nyírtassi gyógyszertárt vezette, amely hely sokáig, a nyugdíjas évekig tartó boldogság szigete volt nevezhető. Ottlétük alatt megújult a patika kívül-belül, nyitvatartási időn túl is segítséget nyújtottak a sürgősen medicinára szorulóknak. Egyik pillanatról a másikra közmegbecsülésnek örvendő értelmiségi családjává váltak a településnek és környékének. A régi álom folytatásaként repülőmodellező szakkört vezetett, ahová rang volt bekerülni. Az igen szerény gyógyszerészi jövedelmet egyre kiteljesedő mezőgazdasági tevékenységgel egészítették ki: a fóliakertészettől a gyümölcstermesztésen át a baromfikeltetésig több mindennel foglalkoztak, s azok művelésében mindig a legújabb technológiákat alkalmazták. Örömmel konstatálták, hogy példájukat többen követték.

Azért is nevezhető a boldogság szigetének Varga Lászlóék életében ez a hely, mert itt zavartalanul együtt lehetett a család, amely hamarosan két fiúgyermekkel is gyarapodott. Igyekeztek mindent megadni nekik, amivel látókörük, felkészültségük gazdagítható volt: nyelveket tanultak, zeneiskolába jártak, lovagoltak, s amikortól lehetett, a világot járták velük együtt. Ezekhez az anyagi alapot megteremtendő a család apraja és nagyja együtt tevékenykedett a háztáji gazdaságban.

A még gyermek László örökölhette a repülés iránti vonzalmat apjától, mert megállíthatatlanul haladt előre a pálya fokozatain. Végül mentőhelikopteres pilóta lett. Gyakran rendkívüli időjárási viszonyok között küzdött betegek, balesetet szenvedettek életéért, míg végül egy alkalommal szolgálatteljesítés közben az akarat és a rutin nem volt elég egy magas akadály kikerülésére, s helikopteres szerencsétlenség folytán életét vesztette. A fiatalon elvesztett élet óriási traumát okozott, s könnyeket csal még ma is a szem sarkába a visszaemlékezés. Erőt az élet folytatásához az árván maradt két kis unoka és édesanyjuk támogatása, valamint másik fiuk, Péter és családja adott. Péter Szombathelyen él, fogorvos és szájsebész: kitűnő tanulmányi eredményei után szakmai sikerek birtokosa és szintén két kis unoka édesapja.

Minden gyógyszerész álma volt a privatizáció idején, hogy saját patikájában dolgozzon. Történt, hogy ’95 végére a megyében már csak három gyógyszertár kerülte el a privatizáció sorsát: a nyírtassi, a demecseri és a csengeri. A saját települése vezetői úgy döntöttek, hogy nem adják el az „aranytojást tojó tyúkot” (nem látták át, hogy a gyógyszerész család viszonylagos jólétét nem a szakmájában szerzett jövedelem biztosította). Ezért – nem engedve a barátok óvó figyelmeztetéseinek, miszerint 60 évhez közeledve már nem szabad váltani – a csengeri gyógyszertárat vásárolta meg.

Az Oroszlán Patika Csenger központjában megszépülve várja az orvosságért és a jó tanácsért betérőket, csakúgy, mint az azóta létesült csengersimai fiókpatika. Varga László nem bánta meg a váltást, bár sokszor fáradt az ügyeleti szolgálattól – helyettest szinte lehetetlen kapni –, és természetesnek tartja, hogy ebben a szép kis városban is elfoglalta méltó helyét a megbecsült polgárok között.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 11. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2001.)