Vacsoracsengő

Írta: Arany Piroska

vacsoracsengos_libak_1.jpgEz az a végtelen zöld mező! A koraest folyóparti béka-muzsikája! Ez az a fodormenta illat! Erős a kívánság bennem, hogy visszaidézzem azt az éltető időt. Miért ne tudnám? Ugyanaz a folyó. Ezek azok a fűzfák. Koraest van most is…

…megyek nanám kezét fogva a Kálló partra… Most egy ideig itt vagyok nagyanyáméknál. Kistestvérem született, Nanám elhozott magával, míg anyám annyira megerősödik, hogy két kisgyermekkel is elbír.

Követelődző kis bőgőmasina voltam én otthon, nem így a mamámnál.

Itt én, csöndesen figyelő, beavatott – társ lettem, itt volt rám szánható idő. A nagyanyám, túl a sodró, fiatalos lendületén, túl a „visszük valamire” reményeken, lecsöndesült belenyugvással mesélt, magyarázott. Halkan döngicsélt nekem: – Gyere csak, kiengedjük a csirkéket, hozzál egy kis pálcát, hamis a kotló, meg ne csípjen, üss rá, ha bántani akar. Azután meg főzünk valami finomat, amit szeretsz. Ebéd után alszol egyet, estefelé, na az lesz jó, majd ha hűvösödik, kimegyünk a Kállóra, a libákért.

De most még csak reggel van. A tyúkok kukoricát, a malacok meleg moslékot, a borjak szénát kapnak, azután következünk mi. Hohó, először kiválasztunk egy rántanivalót kiskakast, a többi közül. Hogyan fogjuk meg? Könnyen. A mama odainti a Buksit, a nagy loboncos bundájú házőrzőt. Neki mutatja meg azt a kiskakast. A Buksi némán, csak okos szemével jelzi, tudja dolgát. Egy szempillantás, és már rajta is van két első lába azon a csirkén. Nem bántja, vigyázza, míg a mama elveszi tőle. A csirke sipákol, kapálódzik, míg a mama emelgeti, van-e súlya; szárnya alá fúj, hogy lássa, szép sárgabőrű, jó falatra való-e. Az hát. Fazékbavaló. Bevisszük. A Buksinak én adhatom a jutalmat, a tegnapi vacsora maradékát.

A kerti asztalnál reggelizünk. A nagyapám rántottájából én is kapok egy-egy falatot, csípőset-paprikásat, és a rózsás findzsából tejeskávét iszom. A nap szembe süt velem. Fényétől a csészém belső oldalára is átsejlenek a ráfestett piros virágok, amikor mélyen beleszuszogok a kávé illatába. Szeretném, ha sokáig tartana a reggelizés.

A diófa alatt homokvárat építek délig.

Az ebédben az a legjobb, hogy a székre tett párnákon olyan magasan ülök, mint a borsóhercegnő.

– A rántott csirkébe kevés kárt tettél – mondja nagyapám –, így akarsz megnőni?

De már olyan álmos vagyok, hogy alig pislogok. A mama bevisz. Egy zöld kockás takaróba belesimogatja hátamat, lábamat, és otthagy a szobában. Hallom, amint egy légy kitartóan zümmög az ablaküvegen. Mintha ez is altatódal lenne. Nem veszem észre, mikor alszom el.

Halkan nyitja az ajtót nanám, amikor késő délután uzsonnázni hív. Zsíros kenyeret kapok, olyan retekkel, aminek arcomba spriccel friss leve, amikor beleharapok.

– Menjünk kincsem a libákért, mert már szól a begyükben a vacsoracsengő.

A kis fűzfavessző megint előkerül, amikor elindulunk a libákért.

– Nemcsak a kotló, a gúnár is hamis, csapjál rá, ha rád sziszeg.

Mamám egy zsákocskába – ő azt mondja szütyő – kukoricát hoz a libáknak. Nincs messze a Kálló, öt-hat háznyira. Ahogy lekanyarodik az ösvény, megváltozik a poros utca. Ez már a mező, a folyóval. Vízszagú, fodormenta illatú, és hűsebb az ájere. A zöld gyepen libacsapatok. Amikor meglátnak, a mi csapatunk felrezzen. Megismerték a mamát, jön a vacsorával. Némelyik futva, másik alacsonyan szállva, harsány gágogással közelednek. Szinte elütnek bennünket, amikor körülvesznek. Csapkodhatok a kis pálcámmal – hiába. Inkább elszaladok. Messzebbről nézem, míg nanám megeteti őket.

Cseles szoktatás ez a mezei vacsora. Ha nem kint kapnák az ennivalót, már kora délután a kapu előtt zsezsegnének, kukoricát koldulva. Reggelente se lehetne őket kiimádkozni a legelőre, ha nem ott kapnák a früstököt. Így tanulnak rendet libáéknál.

Nanám megszámolja őket, míg esznek. Sokszor hiányzik egy-kettő, mert napközben a csapatok összekeverednek, harcolnak egymással, utána nem mindegyik találja meg a saját gúnárja csapatát. Most, nagy ritkaság, de ezek eggyel többen vannak! Huszonöt helyett huszonhatan. A mama tudja, hogy kicsi vagyok, de – örök tanítómesterként – magyaráz.

– Az a baj, ha egy elvész, de most meg ki tudja, honnan került közéjük ez az egy? Másé, amit haza kell adni. Ami másé, az szent. Szentebb, mint a mienk. A mienk megdögölhet, azt agyonüthetem, a másét nebántsnak hívják. A falu megvetése jár annak, meg csúfnév az egész családra, akit lopáson érnek. Enyves Kis Jánosékat lenézik, még az enyveskezű nagyapja óta. Na, nekem nem kéne a másé, egy se. Lopott dolgon nincs Isten áldása. Majd otthon kiválasztom, azt odaadjuk a gazdájának, na, most menjünk, hajtsuk haza őket.

Eddig is különleges lénynek láttam a mamát, de most el se képzeltem, hogyan választja ki azt az egyet az egyformák közül. Miért nem kap fel egyet, na, ez legyen a másé, és kész. Aztán úgy gondoltam miért ne ismerhetné őket, hiszen mind az övé. Ő ültette el a tojót, ő ügyelte a kikelésüket, ő hordta be, kosárban, kendők között melengette a koraiakat, míg mind kikelt, és az anyjukra bízhatta a kislibákat. Lehet, hogy titokban még nevük is van, meg aztán – hát persze! –, a mieink begyében szól a vacsoracsengő.

– Mama, honnan ismeri meg a másét? Ugye, amikor megrázza, abban nem szól a vacsoracsengő?

– Jaj, gyermek, hát nem tudod, a lábuk nyoma is elárulja, melyik kié. Onnan mindenki megismeri a magáét – nevetett a mama.

Nézem, nézem a lábuk nyomát a porban, de mit látok? Háromágú rajzolatuk sorakozik egymásután, egyik olyan, mint a másik.

– Mama, ez mind egyforma!

– Már hogy lenne egyforma, nem látod? A mienknek a jegye jobb szil körme, bal szil talpa.

– Jaj Istenem, milyen nevük van! Mama, ez a nevük?

– Nem a neve te, a jegye. Nem tudtad, hogy azért hordom be az anyja alól, hogy azonnal megjegyezzem őket?

Elborzadva hallanám ma, de akkor, mindenható nagyanyám magyarázata egyszerű, magától értetődő, hogy az éles kisollóval minden új kislibának levágja jobb szélső körmét, és belevág a bal szélső talpába.

– Véreznek?

– Hamar eláll. Egy tiszta kendőre rakom őket. Még egy se pusztult bele. Ez a mi jegyünk, ükapám óta. A Szilágyiéké két szil körme, a Zákányéké jobb közép körme, bal lába hasogatott. Tudjuk, a másét is tudjuk. A csirkét is megjegyezzük. Annak sose jegye a középkörme – hadd kaparjon – csak valamelyik szilkörme. A miénk a jobbszilkörmű. Nincs vita, hogy kié, ha egy átjön a kerítés alatt a szomszédból, a kerítést kijavítjuk, azt meg, hazalökjük. Na, ez így van, most úgy engedd be őket az ajtón, hogy egyenként nézhessem a jegyüket.

A libáknak szokatlan ez a nagy vizslatás, de így hamar kiderül, hogy közülük egy nem akar mihozzánk bejönni. Meghőkölve toporog a küszöbnél.

De épp itt jön már érte Szilágyi Tercsa néném, aki látja, hogy a libákat vallatjuk:

– Megvannak, megvannak? – kérdezi illendően, mert az gyanúsításnak számítana, ha egyenesen rákérdezne, hogy nincs-e közte másé?

– Még meg is szaporodtak eggyel. Ehun-e – kapja el mama a téblábolót – ez itt kétszilkörmű, ez a tiétek. Hazavittük volna.

– Hála a jó Atyának, hogy megvan, már menni akartam a Kál lóra libakeresni. Tegnap este is ott sipárgott egy a Sátorkert garádja alatt, mire jókésőre ráakadtam. Ez lesz az, gyere csak, te csavargó!

***

…mennék ma is, ha későn is, mamám kezét fogva a Kálló parton…

Ez itt az a víz, az a fodormentaillatú rét, keresném, merre lehetnek jobbszilkörmű balsziltalpú gangos gúnáromék? Mért nem futnak elém örvendő gágogással?

Ej, hogyan is akadhatnék rájuk, vagy ők énrám, hiszen nem hoztam a csalogató, tengerivel teli szütyőt, pedig tudhatnám: estefelé a begyükben megszólal a vacsoracsengő.

Pár perc próza
M. Szlávik Tünde rovata
Written by
Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Lisztománia

Tüttő József alkotása 50x30cm, olaj/MDF. “Lisztománia, üzenet a Liszt érzékenyeknek!!” Rossz vicc, kicsit megengedtem magamnak az áthallás mókáját. Tüttő József jó humorral sajátos komponálással terítette elénk nagy zeneköltőnk jellemzőit: az... Tartalom megtekintése

Hitler Sasfészke Berchteschgadenben

Elérhetetlen, megközelíthetetlen, bevehetetlen… Már-már népmesei jelzők is feltűnnek az egykori náci vezető Salzburg mellett, ám mégis Bajorországban felépített rejtekhelyével kapcsolatos legendákban. Még a háború után is jó ideig megismerhetetlen volt... Tartalom megtekintése

Alkonyattól pirkadatig

Tüttő József alkotása60x90cm Olaj/MDF. A téma örök, a feldolgozások többsége ismert, de ez az egyéni, összetéveszthetetlen stílre fel kell kapni a fejet!!! A komor színhasználattal az állatok robusztussága is alátámasztott, a... Tartalom megtekintése