Debrecen

Önzetlen, őszinte örömmel íródott ez a riport egy olyan emberről, aki négy évtizeden át tanította és nevelte a rábízott emberpalántákat. Jó kertész módjára nyesegette a rosszat és erősítette azt, ami előbbre vitt.

Ungvári Imrét 1939. szeptember tizennegyedikén anyakönyvezték Derecskén: Dobos Julianna háztartásbeli és Ungvári Dániel hivatásos tűzoltó gyermekeként. Testvéröccsei közül Sándor előbb katonatisztként, majd a Nyíregyházi Gyermekvédelmi Intézet egyik helyettes vezetőjeként dolgozott. A család legfiatalabb tagja, József magángyógyszerész Debrecenben.

Ungvári Imre élete párjául 1966-ban Papp Ilonát választotta. Azt a csöndes, halk szavú asszonyt, aki magára vállalta a gyereknevelés semmikor sem könnyű feladatait, és támogatta férjét minden törekvésében. Ilona asszony maga is tanított évtizedeken át. Épp úgy, mint férje, aki hálával és nem minden meghatódottság nélkül emlékezik vissza mindezekre. Lányuk, Judit, magyar–francia szakos tanár. Újságíró és a regionális tv munkatársa Debrecenben. Férje, Ráthonyi Zsolt, számítástechnikus, rendszergazda, az Újkerti Művelődési Központ munkatársa. Kristóf fiuk a Kossuth Lajos Gimnázium diákja, míg húga, Sára általános iskolás. Ungvári Imre ma is megbecsüléssel és tisztelettel gondol Csiszér Dezsőre, aki első tanítójaként vezette be a tudományok alapjaiba, és volt osztályfőnökére, Zámbori Sándorra.

A debreceni Tóth Árpád Gimnáziumban érettségizett 1959-ben. Ma is párásodó szemmel emlékezik vissza a középiskola első igazgatójára, Csapó Istvánra, akihez hasonló, diákszerető ember kevés létezett e földön. Biológia–földrajz szakos tanári diplomáját 1964-ben kapta kézhez Debrecenben, a Kossuth Lajos Tudományegyetemen.

Első munkahelye Berettyóújfaluban, az Arany János Gimnázium és Szakközépiskolában volt, ahol két év múlva már osztályfőnökként is megmutathatta szakmai és emberi képességeit. Élete egyik legszebb korszakának tartja ezeket az éveket. Az akkor még kötelező családlátogatások számára sokkal többet jelentettek egy kipipálandó feladatnál.

Pályája kezdetén általában másabbak voltak a kisdiákok, mint napjainkban. Több volt bennük a szerénység, a tudásvágy és főképpen a tisztelet azok iránt, akik birtokában voltak annak, amire ők még csak vágyakozni mertek. S a szülők is hasonlóképpen viselkedtek: nem követeltek, kértek.

1970-től Ungvári Imre megyei és országos pályázatokra küldte be alkotásait, amikkel minden évben díjazott lett. Tíz év múlva, az Oktatási Minisztérium pályázatán első helyezett lett a „Munkára nevelés a szaktanteremben” című munkájával. 1976-ban az Oktatási Világkiállításon – az Oktatási Minisztérium meghívására – egy anyagával sikeresen szerepelt.

A gyakorlatban alkalmazott újításaiért előbb 1977-ben, majd 1980-ban részesült „Kiváló Újító”, majd 1981-ben Kiváló Munkáért kitüntetésben. Szakmai munkája elismeréseként vezethette az akkor kibontakozó levelezőtagozatot 1975 és1980 között, miközben igazgatóhelyettesként is helytállt. 1987-ben Maróthy György-díjat kapott a megyei tanácstól.

1980-tól 1983-ig a Szabó Pál Kollégium vezetője volt. Ekkor értette meg a nevelőmunka mindent megelőző fontosságát. A megmérettetések során a nevelő- és tantestület közös munkája eredményeként 1982-ben „Kiváló Kollégium” címet értek el. Ungvári Imre 1983-ban visszatért a katedrára, ahol ismét valóban taníthatott, osztályfőnök lehetett, közvetlenül segíthetett.

1985 fordulópontot jelentett az életében: előbb szakfelügyelő, szakértő, majd szaktanácsadó lett.

1988-tól a debreceni Kossuth Lajos Gyakorló-gimnázium vezetőtanára lett. Ekkor, a közvetlen tanítás mellett a tanárképzéssel is foglalkozott, és elkezdett publikálni is. A szegedi Mozaik Kiadó gondozásában jelentek meg első írásai a „Biológia tanítása” című folyóiratban. A számtalan cikket egy 2000-ben megjelent könyve és munkafüzete koronázta meg, amit még továbbiak követtek. Családszeretetére mi sem jellemzőbb, hogy első könyvét – az őt a semmiből felemelő és támogató – szülei emlékének ajánlotta.

2004-ben búcsúztatták el kollégái és diákjai szeretett tanárukat, illetve munkatársukat.

A számtalan elismerés boldog tulajdonosa, a „Tanár úr” máig nem felejtette el azokat a mondatokat, amik akkor, lélekből jövők voltak. Mindezek mellett hálás a Sorsnak azért, hogy olyan feleséget juttatott neki, aki mindenben támogatta őt. Szabad idejében természetfotózással, ásványok gyűjtésével és az unokáival foglalkozik a legszívesebben.

 (Hajdú-Bihari Almanach 4. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2004.)