Hódos Imre birkózóról beszél Orendi Mihály szakedző

Nyolc olimpián képviselte hazánkat

Hódos Imre.jpgVoltak időszakok, amikor Debrecent a magyar birkózósport egyik fellegvárának nevezték. Elég arra emlékeztetni, hogy Kárpáti Károly 1936-ban olimpiai bajnokságot nyert Berlinben, 1948-ban Tarányi József és Németi Gyula személyében két olimpikont adott a város a Londonba készülő csapatnak, 1952-ben Hódos Imre légsúlyban aranyérmet nyert, Németi Gyula pedig ötödik helyet szerzett Helsinkiben. 1956-ban a melbourne-i olimpián Hódos Imre légsúlyban 4. helyezést ért el, Rómában már nem került döntőbe. Hazai eredménylistája azonban lenyűgöző.

Aktív versenyzői pályafutása befejeztével edzőként dolgozott. Az ő neveltje volt Sélye István és Fodor Mihály, akik országos bajnokok s olimpikonok lettek. Hódos 1978-ban azért ment Nyíregyházára, mert a debreceni sportiskola nem tartott igényt a szakértelmére. Ezekben az években együtt dolgozott Orendi Mihállyal, a Debreceni Sportcentrum Kht. Jelenlegi ügyvezető igazgatójával, akit arra kértünk, ossza meg velünk Hódos Imrével kapcsolatos emlékeit.

– Mikor dolgoztak együtt Nyíregyházán?

– Viszonylag rövid ideig, 1980-tól vagy három évig. Ez a magyar versenysportnak egy rendkívül érdekes, azt mondhatnám, prosperáló időszaka volt. Akkoriban jött divatba, hogy a városi egyesületek fúzionáltak, így szerveződött például Debrecenben a DMVSC, Nyíregyházán az NYVSSC, vagyis a Nyíregyházi Vasutas Spartacus Sport Club. Az összevont klubok így nagyobb támogató bázist tudhattak maguk mögött. Az egyesített nyíregyházi egyesület olyan új sportágakkal is elkezdett foglalkozni, amelyek korábban nem voltak erősségei, vagy egyáltalán nem léteztek. Ebben az időszakban több debreceni szakember is dolgozott Nyíregyházán az NYVSSC-nél, akik számottevő sikereket értek el. Vagy másfél évig a klub elnöke is a debreceni kötődésű Vámos István volt. 1976-tól 1980-ig az atléták vezetőedzője Máthé Géza volt, a debreceni Kossuth Lajos Tudományegyetem neves testnevelő tanára, akit mind a mai napig pótapámként tisztelek. Akkor került Nyíregyházára Szántó József ökölvívóedző, aki több nemzetközi klasszist nevelt. Hódos Imre bácsi is akkor jött hozzánk, természetesen a birkózók edzőjének, jómagam – Máthé Géza bácsit váltva – az atléták vezetőedzője lettem. Imre bácsi azt a feladatot vállalta, hogy Nyíregyházán megalapozza a birkózósportot, és összefogja azokat a kezdeményezéseket, amelyek a megye több településén a sportág területén megindultak, elsősorban Nagykállóban és Ibrányban. Az eredmények azt igazolták, hogy nagyon harmonikusan együtt tudott dolgozni a hajdúsági és a szabolcsi szakembergárda. A klub elég erős központi irányítással működött, hetente voltak vezetőedzői megbeszélések. Ilyen alkalmakkor volt szerencsém Imre bácsival találkozni, azonkívül megnéztem néhány edzését, s egy pár alkalommal leültünk beszélgetni. Pályafutását, versenyzői múltját sporttörténeti írásokból ismerem. Ezeket megpróbáljuk összegyűjteni más emléktárgyakkal, adatokkal, információkkal együtt, hiszen egyik létesítményünk az ő nevét viseli. Minden évben megrendezik az ő emlékére a Hódos Imre-emlékversenyt a róla elnevezett csarnokban. A gyűjtéssel nem utolsósorban az a célunk, hogy a városban belátható időn belül egy kis sportemlékmúzeumot létesítsünk, működtessünk.

– Hódos Imre Debrecenből indult, végül oda tért vissza.

– Életútjának adatait Szűcs Ernő és Fésüs László cikkeiből, írásaiból ismerem. Hajdúnánáson született, ott és Kálmánházán járt iskolába. A család 1942-ben – Hódos Imre ekkor 14 éves volt –, beköltözött Debrecenbe, s őt beíratták a református gimnáziumba. Onnan azonban átment a kereskedelmi iskolába, 1948-ban ott érettségizett. Sportpályafutását a Debreceni Torna Egyletben kezdte, méghozzá tornászként. Egyik edzésen Hajdú Gyula, a neves tréner átküldte a birkózókhoz, s attól kezdve ott ragadt. Még egy kicsit focizott ugyan, de már eljegyezte magát a birkózással. Előbb a Debreceni Munkás Testedző Egyesülethez igazolt, majd 1947-ben a DVSC-hez. 1949-ben lett a DVSC színeiben válogatott a csehszlovákok ellen, s attól kezdve egy évtizeden át állandó tagja a keretnek. Katonaéveit Budapesten töltötte, ekkor a Bp. Bástya, illetve a Bp. Vörös Lobogó versenyzője volt. Olimpiai aranyérmét budapesti versenyzőként nyerte ugyan, de mihelyt leszerelt, hazatért Debrecenbe.

– Helsinkiben nagyon furcsa eset történt. A döntő mérkőzést ugyanis a szovjet Terjan ellen Hódos elveszítette, ezután némi zavar támadt az eredményhirdetés körül…

– Azt hiszem, az esetet Szepesi György beszámolója rögzítette leghitelesebben. A fiatal Hódos súlycsoportjában, a légsúlyban, ahol ötvenhét kilogramm a felső súlyhatár, tizenhét versenyző indult. Hódos elsőnek legyőzte az egyiptomi Hasszant, az 1950. évi stockholmi világbajnokot. Aztán a finn Kyllönen és a norvég Maelie következett. Három mérkőzés, három győzelem, három hibapont. A libanoni Chibab elleni mérkőzését már négyezer néző figyelte. Őt is legyőzte. Ekkor odaszaladt Matura Mihályhoz, s azt mondta nagy örömmel: Miska bácsi, bent vagyok a döntőben, most már biztos az ezüstérem! A legendás Matura Mihály felvilágosította, hogy aranyérmes is lehet, ha a döntőben nem tussal kap ki a szovjet versenyzőtől. A nagy meccs előtt ellátta megfelelő tanácsokkal, kicsúszásra, menekülésre biztatta, így Hódos megúszta pontozásos vereséggel, amit a magyar tábor viharosan ünnepelt. A közönség nem tudta mire vélni, miért örülnek úgy a magyarok minden kicsúszásnak, minden fogáselhárításnak. S a bírák is megzavarodtak. A rendező Chibabot vezette a dobogó első helyéhez, ám néhány másodperc múlva figyelmeztették, hogy tévedett. Ugyanis körbeverés történt, amiben Hódosnak volt a legjobb a pontszáma. Így aztán az ő nyakába került az aranyérem, s a magyar himnusz hangzott fel a Messuhalliban.

– Ekkor a szerencse neki kedvezett. De több világversenyen valósággal elvették tőle az aranyérmet!

– 1949-ben, első főiskolai világbajnokságán, Csepelen minden ellenfelét legyőzte, mégis csak ezüstérmet kapott, mert a szovjetek megóvták a versenyzőjük elleni mérkőzést, s a zsűri magyar tagja is helyt adott az óvásnak. 1953-ban a nápolyi világbajnokságon ugyanazzal a Terjannal küzdött a döntőben, akivel Helsinkiben, s bár kötöttfogásban mérkőztek, a szovjet fiú rendszeresen használta a lábát. A jugoszláv állampolgárságú magyar bíró jelezte, hogy észlelte a szabálytalanságokat, azokat a pontozásnál mégsem vették figyelembe. De a legfájóbb az volt, hogy Melbourne-ben, ahol egyébként is nagy lelki hátránnyal versenyeztek a magyar olimpikonok, Zombori Ödön, a berlini olimpia egy másik magyar birkózóbajnoka, most mint argentin bíró vezette Hódos Imre és az amerikai Townley mérkőzését, s bár Hódos Imre kétszer is két vállra fektette ellenfelét, a bíró nem ítélte meg a tust. Hódos Imre ugyan megnyerte a mérkőzést, de az nem volt elég a döntőbe jutáshoz. Zombori Ödön később elismerte tévedését, és 1985-ben már halálos betegen egy serleget küldött Hódos Imrének, mint az ezerkilencszázötvenhatos melbourne-i olimpia légsúlyú birkózás erkölcsi győztesének. A serlegre vésette nevét Német Sándor is, az amerikai birkózószövetség szaktanácsadója.

– Mik voltak az első személyes benyomásai Hódos Imréről? Milyen volt az ő megjelenése, például hogyan öltözködött?

– Számomra rendkívül szimpatikus és egy kicsit meglepő is volt az ő hihetetlen szerénysége. Ha valaki a szereplőket nem ismerve végigült volna egy ilyen munkaértekezletet, aligha mondta volna meg, hogy az az őszes, mosolygós úriember egykor nemzetközi klasszis birkózó volt, olimpiai bajnok, aki mellesleg, s ezen egy kicsit vitatkoztam is vele, továbbra is ismert szereplője a nemzetközi birkózósportnak. Legjobban melegítőben érezte magát, ahogy az edzéseken. A vezetőedzői értekezletekre sem „rittyentette” ki magát, öltözködése megfelelt a kor átlagos divatjának, habár úgy emlékszem, nem hordott nyakkendőt.

– Min vitatkozott vele?

– Természetesen nem sportszakmai kérdésen, hanem azon, hogyan lehet összeegyeztetni az edzői munkát a versenybírói tevékenységgel. Ő ugyanis kiváló versenybíró volt, nagy nemzetközi versenyeken, világbajnokságokon, Európa-bajnokságon, olimpiákon is feladatot kapott. Az én elvem az volt, hogy ez két különböző szakma, kétféleképpen kell jelen lenni egy versenyen edzőként és versenybíróként. De az ő kvalitásait az is igazolta, hogy ez alatt a rövid idő alatt, nem feladva a versenybíráskodást, sikerült egy igen masszív csapatot összehozni, ha úgy tetszik, lerakni a nyíregyházi birkózósport alapjait. Ebben az ő szerepét számomra is az érzékelteti leginkább, hogy az a csapat addig élt és működött igazán, amíg Imre bácsi ott tudott lenni, és egész szakmai és emberi tekintélyével ezen dolgozott. Azt az előnyt ugyanis, amivel bizonyos helyzetekben egy sporttörténelmileg jól ismert személyiség rendelkezik, például amikor bemegy egy iskolába tehetségeket keresni, beszél az igazgatóval, beszél a testnevelővel, aztán a gyerekkel, azt nagyon nehezen tudja más behozni. A tekintélyt az elért eredmények szavatolják.

– Önnek nincsenek ilyen konkrét emlékei?

– De igen, s ez talán különleges történet. Egy alkalommal Papp Laci, a háromszoros olimpiai bajnok, az élő sportlegenda látogatott Szabolcs-Szatmár-Bereg megyébe. Két napon keresztül kettőjükkel együtt kerestük fel a megye nagyobb településeit, Kisvárdára, Mátészalkára, Nagykállóba utaztunk, azokra a helyekre, ahol a küzdősportoknak már voltak bizonyos hagyományai, s mindenütt akadt egy-egy lelkes helyi szakember, akire lehetett számítani. Imre bácsi igyekezett háttérben maradni, úgy kellett nógatni, hogy most övé a szó, mert mellesleg nemcsak Papp László háromszoros olimpiai bajnok van itt jelen, hanem Hódos Imre Helsinki olimpiai bajnoka is, a világszerte ismert versenybíró. A gyermekszemek persze élesek, s hát minden birkózónak árulkodik a füle arról, hogy milyen sportágat űzött, azonnal felismerték, s a szemek csillogni kezdtek. Amit akkor Imre bácsi mondott, azt úgy fogadták, mint hívő emberek a szentírást.

– Említette Orendi úr, hogy néhány alkalommal meghitt beszélgetést folytattak. Fel tudná idézni a legemlékezetesebb alkalmat?

– Mi, kezdő szakemberek, ifjú titánok, akik akkor vásárra vittük a bőrünket, (az edzői munka ugyanis mindig nagyobb kihívást jelent, mint a testnevelő tanári, mert az ember mindennap megmérettetik, a versenyeken elért eredmények döntik el, hogy ki milyen munkát végez) köztünk az a Vajda Tamás, aki Szabó Tündével világklasszis eredményeket ért el, úgy éreztük, hogy időnként jó a nagy öregekkel beszélgetni. Imre bácsival egyszer olyan beszélgetést folytattunk, amelyen Máthé Géza bácsi is részt vett. Sohasem felejtem el, amit akkor mondott nekem: vigyázz, hogy osztod be az energiádat! Mert az energiádnak életed végéig ki kell tartania. Hogy ezt pontosan értsed, tette hozzá, én mondom neked, a birkózó, adott esetben tízezer méteren az utolsó körben, az utolsó métereken dől el a verseny, s akinek akkorra elfogy az energiája, az kiesik a versenyből. Azért mondom ezt, mert úgy érzem, egy kicsit jobban égeted magad, mint kellene. Ez mostanában gyakran eszembe jut. S erről az is, ami nagyon fontos lenne a táradalomban: hogyan kellene találkozni, kommunikálni őszintén és nem felületesen a különböző generációknak egymással. Már a mi nemzedékünk is amolyan lázadó generáció volt, némely dolgokra legyintettünk, vagy bazsalyogtunk, de azért rendkívüli módon tudtuk tisztelni a tőlünk idősebbeket, akik alkottak valamit, s Imre bácsi ezek közé tartozott. Úgy gondolom, ha valami hiányzik a mai fiatalokból, akkor ez a tisztelet. Ez még bennünk megvolt.

– Milyen korosztállyal foglalkozott Hódos Imre?

– Tizenévesekkel. Én akkor egy kicsit csodálkoztam rajta, csak később jöttem rá, hogy milyen igaza volt. Mégpedig azon, hogy ez a hatalmas ember – már ami a teljesítményét illeti, hiszen törékeny, alacsony súlycsoportú versenyzőnek számított, persze iszonyatos erővel – miért nem azt tűzte ki céljául, hogy ő olimpiai bajnokokat akar nevelni, edzeni. Megtehette volna, hiszen minden adottsága megvolt hozzá. Ő azt tartotta a legszebb feladatnak, hogy gyerekekkel foglakozzon. Mi akkori huszonéves edzők olyan dimenziókban gondolkodtunk, mint országos bajnok, világverseny, világverseny döntő, világverseny helyezés. Ma már tudom, neki volt igaza, a legszebb feladat, a legnemesebb dolog a fiatalokkal való foglalkozás. Mert a klasszikus elmélet szerint, amit Jancsika nem tanult meg, azt János már nemigen tudja pótolni. Én csak három-négy edzését láttam. De ahogy a gyerekekkel foglalkozott, ahogy érzékeltette, hogyan kell a birkózás különböző technikai elemeit alkalmazni, vagy ahogy levezényelt egy úgynevezett küzdőedzést, ahol a gyerekek egymást cserélve végezték a gyakorlatokat, miközben izzott a levegő, s kitűnő hangulat uralkodott. Számomra egyértelmű volt: a legkiválóbb szakembereket a gyerekek mellé kell tenni. Egy tényezőre figyelve természetesen. Nekem megadatott, hogy rendkívül kiváló tanáraim voltak. Ha kimegyek a szüleim sírjához, mind a mai napig virágot teszek egy volt tanító nénim sírjára is, akinek nagyon sokat köszönhetek. Voltak kiváló tanáraim a felső tagozatban, a gimnáziumban, a Testnevelési Főiskolán olyan ismert, világhírű személyiségek tanítottak, mint Koltai Jenő, Bácsalmási Péter. Hihetetlen nemzetközi tekintélyük volt. S elgondolkodtam rajta, bár az ötlet történelmietlen, mi lett volna, ha a Kondor Magda tanító néni a TF-en tanított volna, vagy Koltai Jenő bácsi negyedik elemiben. Valószínűleg nem lettek volna olyan sikeresek. Mert minden embernek egy picit genetikai adottsága az, hogy milyen korosztállyal tud a legjobban együttműködni, együtt gondolkodni, együttcselekedni, elfogadtatni önmagát. Imre bácsi erre jöhetett rá, hogy hozzá legközelebb a gyerekek, a tizenévesek állnak. Ezt az általam látott edzéseken fényesen bizonyította. Ott elképesztő pezsgő élet volt, s nekem, aki más sportágban dolgoztam, rendkívül tanulságos volt, ahogy fegyelmezett, ahogy kiosztotta a feladatokat, ahogy az edzést szakmailag irányította, és ahogy befejezte.

– Vajon a módszereit saját gyakorlatából merítette, vagy jellemző volt rá a nagy elméleti felkészültség?

– Azt hiszem, a kettő szerencsés ötvözetéről beszélhetünk, hiszen maga a birkózás a kisujjában volt. De mint sikeres nemzetközi versenybírónak lépést kellett tartania a sportág szakmai fejlődésével, specialitásaival, mert az új mindig más felkészülést is igényel. Például a kétszer ötperces menetek nagyobb állóképességet követeltek. Minden nemzetközi szabálymódosításhoz alkalmazkodni kellett. Mivel versenybíróként ő jutott leghamarabb hozzá az új információkhoz, ezeket igyekezett a képzés során kamatoztatni. A nyolcvanas évek magyar birkózózására az állóképesség volt a jellemző: keményen végigdarálni a meccseket, a mérkőzés utolsó percében lehetőség szerint döntésre vinni a küzdelmet, esetleg tussal. Tipikus példája volt ennek a moszkvai olimpia, ahol Növényi Norbert és Kocsis Pista nyert olimpiai bajnokságot, és mindketten ezzel a hihetetlen erőállapottal, kondícióval kerültek fölénybe. Ennek az iskolának volt egyik kiváló szaktekintélye Hódos Imre.

– A tágabb érelemben vett sportvezetéshez, sportpolitikához volt affinitása?

– Sohasem hallottam róla. Ő velem ellentétben inkább csak a saját szakmájában gondolkodott. Elképzelhető persze, hogy a sporttársainak legszűkebben vett körében a birkózással kapcsolatos aktuális sportpolitikai kérdéseket megvitatta. De mi nem szaktársak, csak sporttársak voltunk, én az atlétikában tevékenykedtem. Nem tudok róla, hogy a szakma gyakorlati keretein kívül vonzották volna a sportpolitikai kérdések.

– Miért hagyta el Nyíregyházát? Hiszen szép eredményeket ért el, s elégedettek voltak vele.

– Ez érdekes történet és összefügg az országos sportélet tendenciáival. A hetvenes évek végén, a nyolcvanas évek elején egyértelmű fellendülés érződött a magyar versenysportban. De az a tény, hogy 1984-ben nem vettünk részt a Los Angeles-i olimpián, valósággal döfést adott a magyar sportnak, ami hosszú ideig éreztette hatását. Megállt a fejlődés, visszafogták magukat a támogatók, csökkent a sport társadalmi presztízse, lanyhult a fiatalok érdeklődése. De ne feledjük el, a birkózás olyan sportág, ahol az edzőnek is igen komoly fizikai teljesítményt kell nyújtania. Tehát be kell a gyakorlatokat mutatni, iskoláztatni kell, javítani. Egy kicsit a tornához vagy a bunyóhoz tudnám hasonlítani. Az életkor előrehaladtával egyre nehezebb helytállni. Talán ez is közrejátszott a döntésében.

– A betegségének már nem volt tanúja?

– Nem, akkor ő már ismét Debrecenben élt. A halálhírét Nyíregyházán vettem. Azt is csak a nekrológokból tudom, hogy igen magas rangú sportvezetők búcsúztatták, többek között Schmidt Pál, a Magyar Olimpiai Bizottság elnöke és Bíró Mihály, a FILA (Nemzetközi Birkózószövetség) alelnöke.

– Hogyan ápolják Hódos Imre emlékét?

– 1999 óta dolgozom Debrecenben, a róla elnevezett intézménynek is a vezetője vagyok. Emléke előtt leginkább azzal tud tisztelegni a város, a megye, a régió, ha egy magyar szempontból sikersportágat, a birkózást komolyan veszi. Én ebben látok rációt, hiszen ez olyan tradicionális sportág, amelyben még hosszú ideig és viszonylag rövid idő alatt eredményesek tudunk lenni. Utánpótlás van, a gyerekek szeretnek küzdeni, verekedni. Személy szerint azon leszek, hogy az öt világverseny, amit négy esztendő alatt rendeztünk a városban, jövőre folytatódjék, s egyszer birkózásban is megadassék, hogy a Hódos Imre Csarnokban birkózó világversenyt tudjunk rendezni.

Bakó Endre

***

HÓDOS IMRE (született 1928. január 10-én Hajdúnánáson, elhunyt 1989. április 24-én Debrecenben) birkózó olimpiai bajnok, nemzetközi versenybíró. 1945-ben kezdett versenyszerűen birkózni a DMTE-ben, majd a DVSC-ben. 1949-től 1953-ig a Bp. Bástya, illetve a Bp. Vörös Lobogó versenyzője, a fővárosi egyesület színeiben nyert az 1952-es helsinki olimpián aranyérmet légsúlyban. (kötöttfogás, 57 kg.) 1953-től ismét a DVSC sportolója 1962-ig. 1956-ban a melbourne-i olimpián 4. helyezett, az 1960-as római játékokon nem ért el helyezést. 1953-ban világbajnoki 2. helyezett, 1949-ben, 1951-ben, 1954-ben főiskolai világbajnoki 2. helyezett. 1952-től 1960-ig hatszoros magyar bajnok, ez idő alatt 28-szoros magyar válogatott. Visszavonulása után edző és nemzetközi versenybíró. 1987-ben megkapta a versenybírók legmagasabb kitüntetését, a FILA Aranysípját és ezüst oklevelét. 1984-től haláláig a MOB tagja. Stockholm, Palm Springs, illetve Banning (USA) díszpolgára. 1988-ban a FILA érdemrendjének arany fokozatával tüntette ki.

ORENDI MIHÁLY (született 1947. július 16-án Kisújszálláson) ügyvezető igazgató, testnevelő tanár, atlétika-szakedző. Családja Erdélyből települt át, édesapja vasutas, az 1960-as években a MÁV Debreceni Igazgatóság Építési Főnökségét is vezette. Mátészalkán és Budapesten töltötte fiatal éveit. Több sportágban is kipróbálta magát, háromtusázott, a Testnevelési Főiskolán öttusázott. Atlétikával már diplomás korában kezdett foglalkozni először Újfehértón, majd Nyíregyházán. Húsz éven keresztül az NYVSSC-ben dolgozott vezetőedzőként, 1991-től a városi stadion igazgatója lett. 1999 július 16-tól a Debreceni Sportcentrum Kht. igazgatója. Nős, két fia van. Évekig a Magyar Atlétikai Szövetségben különböző funkciókat látott el. 1995–2002 között szakmai alelnöke a sportágnak. 1995-től napjainkig több világ- és kontinensbajnokság szervezésének első számú vezetője volt. Részt vett az 1998-as nagy sikerű Budapesti Atlétikai Európa-bajnokság szervezésében és irányításában is.

(Bakó Endre, Hajdu Imre, Marik Sándor: Általuk híres e föld  In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003. Szerk. Ésik Sándor)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése