Miskolc

Kisablak nyílik a bejárati ajtón. Barátságos, de fürkésző tekintettel találkozik a pillantásom. A Régiposta úti ódon ház kapujából szívélyesen invitál beljebb Mezei György. A zárkózott lakókat sejtető épület belsejében teljes életet élő, tárgyaikkal személyes, meghitt kapcsolatot ápoló emberek otthona fogad. Szőke hölgy a ház asszonya, ő tessékel beljebb egy virágokkal és ezernyi aprósággal teli világba. Ott foglalunk helyet. A házigazda laza otthoni öltözetben dől hátra a kényelmes fotelben, mellette élete párja egyenes derékkal. Ketten hallgatjuk.

– 1939. augusztus 2-án születtem – réved valahová messze a tekintete. Kereskedőcsalád volt a mienk, a szó leghagyományosabb értelmében, apám hentes és mészáros volt, ennek ellenére fiatal korában a Digépnél dolgozott segédmunkásként. Később egy húsboltot üzemeltetett édesanyámmal együtt. Hárman voltunk testvérek, s én mint legkisebb gyermek, sokat segítettem szüleim üzletében.

Az általános iskola után a jó nevű Földes Ferenc Gimnázium, aztán katonaság, majd leszerelés következett. Az első állás a Füszértnél, ahol üzletkötő volt. Ennél a pontnál kisebb vita kerekedik.

– Mikor is kerültem aztán a Triálhoz? – kérdezi félig magától, félig Klára asszonytól. A két ember felszabadultan egymásba fonódó, évődő kacajából az idegen is érzi: nem először pontosítják a dolgot.

– 1966. október 22-én esküdtünk.

Szó esik ugyanezen időből elcserélt randevúkról, tablóképből elindult, és diákszerelemmé vált ismeretségről, de aztán ismét visszatér a komolyság. Időrendben az eredmények: ’69-ben megszületik Virág, kinek lánya, Bianca, ’90-ben, fia, Bence, ’92-ben látja meg a napvilágot. A másik lány, Barbara, ’75-ben született.

– Volt egy fiunk is – suhan át egy bánatos felhő Klára asszony homlokán. 1973-ban született, de ő meghalt.

Mezei úr veszi át a szót, és a Triálnál folytatja, mert abba még csak éppen belekezdett. Mivel ez a cég a rendszerváltás viszontagságait nem élte túl, feleleveníti azokat az esztendőket, amelyeket ott töltött. Mindenekelőtt egy kis szómagyarázat.

– Sport-, Játék-, és Hangszer-nagykereskedelmi Vállalat volt a cég teljes neve, és én ’84 júniusáig dolgoztam ott – emlékszik vissza az életpályája leghosszabb szakaszára. A Triál az egész országot ellátta a nevével is fémjelzett iparcikkekkel. Hozzám Borsod-Abaúj-Zemplén, Szabolcs-Szatmár, Heves és Hajdú-Bihar tartozott. Rengeteget kellett utaznom. A Triálnál elért sikereket elismerések koronázták. Ezek felsorolásában Mezei György meglehetősen fukar módon bánik a szóval, így Klára asszony noszogatására is szükség van.

– Mondd csak, mondd, büszke lehetsz mindegyikre.

Így aztán megtudhattam, hogy több vállalati kiváló dolgozó kitüntetés birtokosa lett jó munkája eredményeként Mezei György, sőt egy alkalommal a belkereskedelmi miniszter kitüntetését is elnyerte. Hogy mivel?

– Tettem a dolgom – hangzik a szűkszavú válasz.

Ám a sok autózás, a rengeteg utazás nem múlik el nyom nélkül az ember életében. Jött a koszorúér-szűkület és más nyavalyák. A gazdasági változások – mint tudjuk – megelőzték a valóságos rendszerváltást. Vagy okozták, ki tudja. Ezekben az időkben nyílt először lehetőség arra, hogy szerződésbe vegyenek üzleteket. Mezeiék éltek is vele. A Bajcsy-Zsilinszky úti gyerekkocsiüzletet vették ki szerződésbe, mely azóta annak rendje módja szerint tulajdonukba is került. 1984-től 1991-ig maradt ez a konstrukció, azután a bérbeadó társaságot alapított a bérbevevővel, úgy, hogy 51 százalékot megtartott magának. Később ezt is felajánlotta megvételre, így kerültek Mezeiék 100 százalékban birtokon belülre. Azóta még egy bolttal erősítették meg a gyerekholmi üzletágban helyzetüket Miskolcon. A Búza téri aluljáróban van egy másik üzlet, így mindkét lányt egy-egy jó boltban tudhatják a szülők.

– Nem konkurenciái egymásnak? – adódik a kérdés.

– Nem, nem – rázza meg a fejét Klára asszony. Tulajdonképpen kiegészítik egymást árukészletükkel – magyarázza a helyzetet.

Szó esik még a gyerekholmik árairól, a piaci helyzetről, amelyben beszélgetésünk idejében talán nehezebb eligazodni, mint bármikor korábban, és még sok minden másról. A hobbijáról kérdezem Mezei urat, ő elgondolkozik.

– Nem nagyon maradt nekem a munkán kívül másra időm. Volt Mályiban egy nyaralónk, de azt annyiszor feltörték, hogy inkább eladtuk. Talán az autóm – derül fel az arca. Az a fehér Toyota, amit a bejáratnál látott. Azt ápolgatom, nagyon kedvemre való autó. Természetesen az unokáimmal való találkozás is a feltöltődés egy része. Kedvességükkel, kirobbanó életszeretetükkel, ragaszkodásukkal, bearanyozzák hétköznapjainkat.

Telefon hangja csendül, lassan közénk telepedik a késő délután félhomálya. Elbúcsúzom. Az ajtóból visszatekintve két ugyanolyan mosoly az istenhozzád, mint amilyet az esküvői képen láttam.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2000.)