Sárospatak

Amikor a korong fölé hajolva birkózik az agyaggal, sohasem a munka nehézsége, hanem az alkotás öröme tükröződik arcán. Maga választotta hivatását gyakorolja, elfogadva minden nehézségét, kínját. Szinte simogatja a súlyos agyagot, mely egy tömbből – mint a kinyíló virág – formálódik kecses vonalú korsóvá, vagy éppenséggel komaszilke formájában jeleníti meg az emberi gondolatot, a teremtő szándékot. Kemény, sáros munka, de csak tiszta fejjel, tiszta lélekkel érdemes hozzáfogni, mert csak így szelídül harmóniává, így szegődik az embert segítő eszközzé a tűzben életre kelt darab.

A tűz egyébként is régi szerelme Jakab Gábornak, az 1953-ban született sárospataki fazekasnak, hiszen eredetileg a kovácsmesterséget választotta, mivel érdekelte az anyag alakíthatósága. Mint mondja „szerelem” folytán került vissza szülővárosába ’74-ben, hiszen felesége a helyi kerámiagyárban dolgozott. Így kezdett ő maga is az agyaggal ismerkedni, korongozó vált belőle. 1987-ben már úgy érezte, hogy kellő mélységben kitanulta az agyag fortélyait, ezért úgy döntött, hogy saját műhelyt nyit feleségével együtt. Kezdetben modern kerámiákat készítettek, mert annak volt piaca, de már akkor is bántotta, hogy az egykor nagyhírű sárospataki kerámia kiszorul a kínálatból, lassan feledésbe merül.

1996-ban Jakab Gábor, mint akinek látomása volt, egy reggel azzal a gondolattal ébredt, hogy ő feltámasztja a sárospataki kerámiát. Szerencséje is volt, hiszen a kerámia üzemben még három Szkircsák is egyengette útját mint szakoktató. Feri bácsi és Endre bácsi korongozni, Ilonka néni pedig festeni, virágozni tanította. Ma már csak Ilonka néni él közülük, ő is 77 éves. Megkereste hát mesterét, hogy segítsen feltámasztani azt a hagyományt, amit éppen a Szkircsák família őrzött legtovább a Bodrog-parti Fazekas sor mesterei közül. Édesanyjuk már 1953-ban Népművészet Mestere címet kapott, az erről szóló oklevelet maga Nagy Imre írta alá. A gyerekek is segédkeztek a családi műhelyben, így semmi túlzás nincs abban, hogy Ilonka néninek vérében van a festés, a virágozás. Ilonka néni el is vállalta az együttműködést, annál is inkább, mivel Gábor alkotásaiban egyre másra Ferenc testvére formaérzékét, tehetségét vélte felfedezni, tehát érdemesnek tartotta egykori tanítványát a közös, értékmentő kezdeményezésre. Olyannyira érdemesnek, hogy Szkircsák Ilonka néni Jakab Gábort szemelte ki szellemi örökösének. A felkérésre csak ennyit mondott: „Segítek, fiam”.

Az együttműködésnek már az első évben megszületett a gyümölcse: elkészült az első öt remekmű: szilke, tálak, korsó, savanyítóedény, amelyekkel III. díjat nyertek az országos gerencsér pályázaton, sőt minden darab bekerült a Népi Iparművészeti Tanács mintatermébe. Több sikeres bemutatkozás után, 2000 nyarán már 200 darabos önálló kiállítást rendezhettek Sárospatakon, bizonyítva, hogy létezik a csoda, újra él a pataki kerámia. Bár a kétszáz darab között nincs két egyforma, a mester állítja, hogy Ilonka néni fejében még rengeteg kincs vár megörökítésre.

Szakszerűen, tömören beszél arról is, hogy mi a pataki kerámia lényege. Legjellemzőbb darabjai a komaszilke, komatál, a köcsög és a tálak. Jellemző alapszínei a fekete és a törtfehér. A díszítés, virágozás színei is adottak, a földfestékek nyújtotta lehetőségeken belül. Avatatlan fül számára érthetetlen fogalmakat is elmagyaráz: Az „engób” az a festék, ami megadja a tárgy alapszínét, a „gurgulya” az a festőszerszám, amivel az edényt díszítik, mintákat rajzolnak, csíkokat húznak vele. A „zsengélés”, a festés utáni, mázazás előtti első égetés. A „mázazás” a színek felélesztése, az edény vízállóvá tételére szolgáló eljárás, égetés után üvegkeménységű, átlátszó bevonatot képez a tárgyakon. A korongozás munkafázisait így összegzi:

– Akkor lesz valakiből jó fazekas, ha már az agyag begyúrásánál tudja, hogy mit akar belőle készíteni. A korongozáshoz kitartás, kézügyesség, formaérzék és ízlés szükséges. Ha nekem nem tetszik, másnak se fog tetszeni. Érezni kell a falvastagságot, a fenékvastagságot! A korongozás után jöhet a fülezés, a tisztítás, az engóbozás, a festés és így következik a zsengélés.

A festésről és díszítésről megemlíti, hogy csak biztos kézzel végezhető, hiszen az agyag azonnal beszívja a festéket, javításra nincs lehetőség.

Vágyait, terveit sorolja:

– Még nagyon sok mindent akarok alkotni! Néha annyira elkap a hév, hogy éjjel-nappal lent vagyok a műhelyben. Szeretném életben tartani ezt a jellegzetes népi kerámiát, hiszen én vagyok Ilonka néni utódja! Nekem is lesz utódom. A fiam korongozni tanul, már elég jól tudja a szilkét formázni, lesz hozzá érzéke.

 Szkircsák Ilonka nénire tér vissza:

– Ő, ahogy mondják, „parasztosan” fest. Látszólag kezdetleges vonásokból csodálatos egységet tud teremteni. Az ő munkája olyan a szememben, mint bármelyik nagy festőé. Azért, mert igaz, mert él, mert van mondanivalója.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2000.)