Vámosújfalu

Miskolcon született 1948-ban, két testvére van. Édesapja, sőt nagyapja is vasutas volt, de nem a szakmát örökölte tőlük, hanem édesapja alkotókedvét, aki szabadidejében állandóan fúrt-faragott, fából és kőből készült munkáival, festményeivel volt tele a lakás. Nagyapjától pedig – annak múlt században szerzett cipész mestersége réven – a természetes anyagok szeretetét kapta útravalóul. Mindezek mellé pedig emberséget, hiszen látta, hogy a vasutas nagyapa a keresetkiegészítésnek szánt cipőjavításokért szegény emberektől soha nem fogadott el egyetlen fillért sem.

Talán ő maga sem gondolta, hogy fél évszázad elteltével ez a nemes tulajdonsága lesz legjobb segítőtársa a nehézségek elviselésében. Az pedig, hogy a neves néprajzkutató, Lajos Árpád, édesapja barátja és így házuk gyakori vendége volt, döntő szerepet játszott abban, hogy a népművészet szeretetére és a tárgyak, a kézművesség értékeire irányítsa az ő figyelmét is.

A Földesben töltött évek alatt arról álmodozott, hogy tanítani fog, de kellett otthon a kenyér, ezért érettségi után szakmát szerzett. Háztartásigép-szerelőként dolgozott, járta a vidéket és borravaló helyett mindig a padlásokra, fészerekbe kérezkedett be, régi tárgyak után kutatva. Különösen a cserepeket kedvelte. A korsók, szilkék, tálak, butykosok lassan az egész lakást betöltötték – gazdájuk örömére. 1973-ban, egy vasárnapi újságban olvasott hirdetés döntő fordulatot idézett elő Horváth Kálmán életében. Hétfőn elhagyta tanult szakmáját, és elment Sárospatakra 25 éves fejjel fazekasságot tanulni. Szerencséje volt, mert abban az időben még a híres Szkircsák dinasztia mindhárom képviselője a tanműhelyben szorgoskodott, így első kézből kapott „titkok” birtokában válhatott mesterré. Feri bácsi volt a „szigorú” főnök, tőle és a reszkető kezű, de jó lelkű Endre bácsitól a korongozás fortélyait, az anyáskodó Ilonka nénitől pedig a hagyományos díszítés játékos, de szigorú rendjét sajátíthatta el. Rugdosós parasztkorongon dolgoztak, a mintázáshoz pedig cserépből készült, libatoll csövű gurgulyával írókáztak. Ezek a technikák ma is a kedvencei, hiszen ezek révén jelenik meg a lélek a kerámiában. Ezért mondja, hogy nem szerette a sorozatgyártást, sokkal inkább a formatervezés érdekelte. Elsősorban azon fáradozik ma is, hogy a szakmai fejlődés ne öncélú legyen, a kerámia tárgyak használati értékük révén kerüljenek vissza a lakásokba.

Fáradhatatlanul kereste a titkot, tanulmányozta a különböző tájegységek formakincsét, neves mesterek munkásságával ismerkedett. A teljességre törekvés jegyében még Erdélybe is elzarándokolt 1984-ben, hogy az ősi formákat is megismerje, megérezze, megértse. Akkor még élt Kőrösrévben Méhész Géczi Ferenc a középkori fazekasmesterség legtisztább őrzője. Az ő alkotásaival megrakott autóval tért haza, a klasszikus formavilág tárházának boldog tulajdonosaként. Ezzel a kincscsel a tarsolyában és hónapokig tartó múzeumi kutatások után – már a vállalat hejőszalontai üzemében – tervezői feladatot kapott. A mezőcsáti kerámia legszebb hagyományainak felújítása volt a feladata. Közel kétszáz mintadarabját zsűrizték, ennek eredményeként 1987-ben elnyerte a Népi Iparművész címet. Ez a rang arra ösztönözte, hogy megszerzett tudását szakkörök, bemutatók révén igyekezzen továbbadni, minél szélesebb körben. 1990-től önálló műhelyt nyitott, és szinte észrevétlenül kibontakozott pedagógiai késztetése. Ez adott erőt, bátorságot számára, hogy elfogadja az ÉRÁK (Észak-magyarországi Regionális Átképző Központ) felkérését: rehabilitációs tanfolyam keretében vakokkal, mozgáskorlátozottakkal tanítsa meg a szakma alapjait!

Amikor igent mondott, a Vámosújfaluban működő Búzavirág Alapítvány szándékát is vállalta: reménysugarat, értelmes munkát biztosít az elesettek számára. Ma már túl vannak a vizsgákon, a kerámia műhelyben „termelőmunka” folyik, és Horváth Kálmán egyre kevésbé tudja a saját életét is elképzelni az itteni emberek nélkül. Ma is megrendülten beszél az első találkozásról:

– Ilyen testközelben még soha nem találkoztam vakokkal vagy csökkentlátókkal. Azt azonban éreztem, hogy a szánalom nem segít, egyenrangú partnerként kell kezelnem őket, és bízni kell abban, hogy ők majd a kezükkel „látják” azt, amit tanítok nekik. Éreztem, hogy mindenekelőtt az arcukat kell felemelni, önbizalmat adni nekik, hogy elhiggyék: képesek lesznek önálló alkotásra. A szakma szépségéről meséltem nekik napokon keresztül, közben kezükbe adtam a megtapintható tárgyakat… és ők kisimogatták belőle a titkot. Megható az igyekezetük, az akarásuk, a hitük. Engem is tisztábbá tettek, nemcsak szeretem, de tisztelem is őket. Mióta őket megismertem, a saját mindennapi gondjaimat is könnyebben kezelem, más mércével mérek. Úgy érzem, több lettem én is az ő példájuk alapján. Az külön szerencse, hogy dr. Sándor Endre polgármester úr és Németh Márta programvezető ugyanígy éreznek ezzel a különös szép feladattal kapcsolatban. Mindnyájan tapasztaltuk a Kis Herceg rókájától származó titkot: „Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan.”

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 2. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2001.)