Kisvárda

Heuer Ferenc vízügyes csúcstartó: nincs az országban még egy olyan aktív szakaszmérnök, aki 36 éve dolgozna ezen a poszton. Persze számára gyerekkori álma nem egyszerű munkahely: legendás hűsége, kitartása és munkaszeretete is egyedülállóvá teszi szakmájában a 63 éves mérnököt.

Ezerkilencszáznegyvenegyben született Vásárosnaményban, s a Kraszna-parti műhely még ma is áll, ahol a harminchat éven át vízügyes, hajóács édesapja sokak által elismerten dolgozott. Ott nőtt fel ő is, no meg tizenkét éves kora óta nyaranként a vízügyesek között hol vízhordóként, hol figuránsként, azaz léctartóként. Két társával egyetemben a megye első hírnökei voltak a Békéscsabai Vízügyi Technikumban, ahol a szinte katonai szigorúságú kollégiumi élet mellett jó kollektíva és kiváló gyakorlati képzés várta.

Érettségi után a nyíregyházi vízügynél lett technikus a folyamos műszaknál: hajón lakott, kerékpárral járt haza Tiszabecsről, de minden megpróbáltatást pótolt a fiatalokat segítő brigádszellem. A javakban nem dúskáló család fia hamar nagy lehetőséget kap: vízügyi ösztöndíjasként elvégezheti az egyetemet. Vízépítő mérnöki szakon diplomázik, majd újra Nyíregyházára kerül, ahol kezdő mérnökként először gyakornok, majd helyettes. Ezerkilencszázhatvannyolcban már ő az időközben létrehozott kisvárdai szakaszmérnökség vezetője, s a felső-szabolcsi városban telepszik le családjával. Mint mondja: számára a világon ez a legszebb munkakör, mindig erre vágyott. A szakaszmérnökség önállósággal, felelősséggel jár, igazi területgazdaként szabad kezet kap a döntéseknél és rá van bízva a személyi állomány, valamint a külföldiekkel való kapcsolattartás. A sikert e téren a baráti jelleg is jelzi: ha az ukránokkal kell tárgyalni, elsősorban őt küldik, s húsvétkor ma is a szlovák kollégákkal kirándul a Tátrában.

A bő három és fél évtizedes vezetői múltja alatt sok mindent megélt. Épített, fenntartott és üzemeltetett töltéseket, partvédő műveket, szivattyútelepeket és vízügyi létesítményeket. Különösen büszke a semmiből létrehozott, és azóta is folyamatosan fejlesztett és sok szempontból kihasznált, közkedvelt rétközi tóra. Kollégáival együtt sikeresen kezelt jó néhány nagy belvizet, ilyenkor a területismeret és a tervezési készség számít, valamint az olajozott együttműködés az önkormányzatokkal, társszervekkel. Mégis azt mondja, az az igazi, ha jön az árvíz, hiszen a vízügyesek ekkor érzik igazán a fontosságukat.

Volt része ebben is. Ezerkilencszáznyolcvanötben a jeges Tisza közepéről helikopterrel kellett mentenie bajtársait, 1998-ban Tarpán úgy fogták meg a töltést a kárpátaljaiakkal közösen, hogy az már megcsúszott, de 2001-ben őt is nagyon megviselte a gátszakadás. A vészhelyzetek során az erők összehangolásában, irányításában és ellenőrzésében jeleskedett. 1988-ban kiváló munkájáért kapott miniszteri kitüntetést, majd két alkalommal, 1998-ban az árvízi védekezésért, míg 2004-ben a teljes életművéért érdemelt ki Vásárhelyi Pál-díjat.

Az elért eredményekhez, munkájához nagy segítséget kapott mindenkori vezetőitől szakmai, emberi téren egyaránt. Hatodik igazgatóját „szolgálja”, s úgy érzi, mindegyik „főnökét” maximálisan támogatta munkájában, akik ezt elismerték. Nemzedékekbe oltotta bele a nem túl magas anyagi elismertséggel járó vízügyi szolgálat szeretetét. Egy jó gárdát épített ki maga körül a kölcsönös tisztelet alapján, s a munkatársak ugyanúgy nem szívesen hagyják el a helyüket, mint ő.

A kollektíva mindig igazi csapatot, sőt családot is jelentett: máig szívesen emlékszik vissza a közös kirándulásokra, a nagy vízügyes bálokra és egyéb összejövetelekre. Heuer Ferenc, a sokak által kedvelt társasági ember ma is szívesen főz baráti körben, melyre gyakran adódik alkalom. Jól beosztott idejének fennmaradó részében szívesen méhészkedik, focimeccsre jár, de gyakorta láthatjuk a kártyaasztal mellett is, nemcsak hobbiból: nyert már megyei és debreceni ultiversenyt.

Családját is munkahelyének „köszönheti”: itt ismerkedett meg feleségével, Ilonával, aki a Felső-szabolcsi Vízgazdálkodási Társulat főkönyvelője. Felnőtt gyermekeik, György és Orsolya azonban elszakadtak a szakmától, hiszen mindketten jogászként dolgoznak Budapesten.

Heuer Ferenc hűséges természet. Többször hívták más helyre dolgozni, de nem ment sehova. Többre becsüli a stabilitást, és különben is: hogyan hagyhatná el az ő hűséges, évtizedek óta kitartó munkatársait, barátait és a szeretett vidékét? A jövőről úgy nyilatkozik: amíg bírja erővel, nem szakad el hivatásától. Egyöntetű megbecsültségét pedig jelzi, hogy noha elérte már a nyugdíjkorhatárt, a vezetés még számít munkájára. Meglátása szerint a vízügyi ágazat kisebb válságban van, s ha aktív pályafutását befejezi, akkor is fog szorítani a kollégákért és segíteni nekik. Mint mondja, a vízügyre nagy szükség van, s ezért jóval nagyobb anyagi és erkölcsi elismerésben kellene részesülnie.

(Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanch 18. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2004.)