Vaja

Bármennyire változtak is az életkörülmények, sajnos vannak olyanok, akik napi megélhetési gondokkal küzdenek. Az okokat keresve más-más eredményre jut az, aki puhatolózik. Egy viszont tény, akinek a családja bajban van, az a polgármesterben, az önkormányzati intézményekben bízik. Ennek folyománya, hogy őket becsmérli, ha nem kapja meg az általa jogosnak vélt támogatást. Ilyenkor ki-ki eltérő formában ad hangot véleményének.

Egy ilyen „hangzatos” jelenetnek lehettünk tanúi Vaján, a családsegítőben. Aki „leszerelte” az elégedetlenkedőt: Helmeczi Éva a település alpolgármestere. No nem ebben a minőségében, hanem mint szociális munkás.

S itt mindjárt megdől az az elképzelés, hogy a családvédelemben csak élemedettebb korú hölgyek-urak lehetnek eredményesek. Az 1972. december 18-án Baktalórántházán született Helmeczi Éva erre rácáfol. Persze ehhez kellett egy olyan családi közösség, ahol Éva és húga felnőtt.

Tősgyökeres vajai. Még ma is aktív dolgozók azok az óvodapedagógusok illetve általános iskolai pedagógusok, akik tanításán fáradoztak. Akik taníthatták vagy ismerhették diákként, csak jót mondhatnak róla. Ez mindenképpen előny boldogulásához. Mindenki ismerős, mindenkihez bizalommal közeledhet.

A nyolcadik osztály elvégzése után a fehérgyarmati Petőfi Sándor Közgazdasági Szakközépiskola számviteli-gazdálkodási ágazatán kezdte meg tanulmányait. Még ma is jó szívvel emlékszik Végh Jánosné igazgatónőre, Falcsik Ferenc osztályfőnökre illetve tanáraira, no meg osztálytársaira. A krónikásnak volt alkalma közvetve, közvetlenül figyelemmel kísérni középiskolai munkáját. Meghatározó egyéniség volt. Mondják ezt egykori tanárai, osztálytársai is. Szervezőkészsége, ötletgazdagsága osztályának, de az iskolának is hasznára vált. Nagyon jól tudott bánni a hasonlókorú de a fiatalabb és idősebb diáktársaival is. Így teltek a középiskolás évek, amelyek ezerkilencszázkilencvenegy nyarán sikeres érettségivel zárultak, Fehérgyarmaton.

– Ez a kisváros mindig kedves lesz a szívemnek – mondja. Ha tehetem, visszajárok. Itt kezdtem felnőni. Itt kezdtek igazán komolyan venni a felnőttek. Itt jöttem rá, bizony, szükségünk van egymásra, így könnyebben el lehet viselni a tragédiákat is. Nem gondoltam, hogy az érettségit követő évben meghal édesapám. Nagyon nehezen lehetett ezt tudomásul vennünk. Az élet azonban nem állt meg. Érettségi után pénzt kellett keresni. Nem finnyáskodtam. Dolgoztam raktárosként, biztosítási üzletkötőként de eladóként is.

Akik már megéltek érettségi találkozókat, ahol számot adnak az egykori osztálytársak, hogy mire vitték – bizonyára tapasztalták, hogy nem simák az utak érettségi után sem. Van, akinek minden „összejön”, míg másoknak keményen meg kell dolgozni minden kis eredményért. Az érettségi találkozóra – hála Helmeczi Évának – sor került. S nem maradhattak el a múltidéző történeteket és az sem: mi történt azóta? Az egykori „szakis” van miről számot adjon:

– Huszonkét évesen megválasztottak Vaja község önkormányzata képviselőjének. Kerestem a magyarázatot. Arra gondolok, döntően a fiatalok közötti aktivitásomat megítélve gondolták, hogy hasznomat veszik majd. Ezerkilencszázkilencvennégyben így hivatalosan is „szenátor” lettem falunkban. Jó volt érezni, hogy bíznak bennem. Én mindig az olyan tevékenységi köröket kerestem, ahol kapcsolatban lehetek az emberekkel. Értem ezt elsősorban a fiatalokra, a bajba jutottakra. A képviselő-testület tagjai is úgy vélték, én legyek a szociális alapellátási bizottság elnöke.

Bizonyára jól végezhette munkáját. Ebben mindig segített a család. Az özvegy édesanya, húga és sógora. Ők azok, akik reálisan megítélik cselekedeteit, de mégis szeretettel ösztönzik az eredményességre. Ezerkilencszázkilencvennyolcban ismét elindult a helyhatósági választáson. A választópolgárok úgy vélték, az új testületben is szükség van egy szociálisan érzékeny fiatal hölgyre. Képviselőtársai viszont egyetértettek azzal a javaslattal, hogy alig huszonöt évesen ő legyen Vaja község alpolgármestere. Belevágott. A félidőnél járva úgy tűnik, megfelelt az „elvárásoknak”. Bebizonyította, hogy nőként, fiatalként is lehet megfontoltan hasznos döntéseket hozni. Hasonlóan ahhoz, mint egy évtizeddel ezelőtt, amikor még nappalisként az iskolapadban ülve szuggerálta osztálytársait, „nagy lakli fiúkat is jóra késztetve” (idézte a szakközépiskola megbízott igazgatója). Most ismét teljes gőzzel tanul. Ezerkilencszázkilencvennyolcban ugyanis felvételt nyert a Debreceni Egyetem Egészségügyi Főiskolai Kara általános szociális munkás szakára, Nyíregyházára. Mivel a millenniumi esztendőben már harmadéves levelezős hallgató, sürgőssé vált a középfokú nyelvvizsga. Tervei szerint az angol illetve az eszperantó „jöhet szóba”. Akik ismerik, biztosra veszik, hogy itt sem vall szégyent. Természetesen eközben végzi vállalt munkáját, hiszen az életben állandóan bizonyítani kell! No de így érdemes, így kell!

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 10. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2000.)