Csenger

Szmogos iparváros puritán szellemű kálvinista családjában tárulkozott ki a világ dr. Arday András előtt. Édesapja, Arday László a miskolci egyetemváros református lelkészeként missziói szolgálatot vállalt magára. Édesanyja, Osváth Piroska életének legfőbb célja volt otthont varázsolni a családtagok köré. Testvérei közül egy bátyja korán meghalt, Mária szállodavezető Miskolcon, Márta egészségügyi üzemmérnök szintén Miskolcon, és András, a legifjabb tizedik éve Csengerben családorvos, és a népjóléti intézmény vezető főorvosa.

A szolgálat nemcsak patetikus csengésű szó az Arday családban, hanem hétköznapi valóságként élték meg a cseperedő gyermekek. Az ötvenes években a lelkészi hivatás igen mély elkötelezettséget, áldozatvállalást kívánt a fogadalmat tevőtől. Édesapja a lélek, a legkisebb fia a test gyógyítását választotta. Hogy mégsincs éles határ, az apa két évet végzett az orvosegyetemen, a fia a szatmári egyházmegye gondnoka, a debreceni Tiszántúli Egyházkerület elnökségének tagja, a debreceni református gimnázium iskolaszékének tagja.

A protestáns szellemben nevelkedő gyermek az általános iskolát Aggteleken végezte – akkor odahelyezték az apját -, majd a református gimnáziumban érettségizett 1971-ben. Rögtön felvették a Debreceni Orvostudományi Egyetemre és 1977-ben ugyanazon a napon, szeptember 10-én avatták doktorrá és esküdött örök hűséget egyetemi társának, dr. Sellyei Katalinnak. Csodálatos szertartás keretében az édesapja adta össze őket a debreceni Nagytemplomban.

A diplomaosztás után három évig a Borsod megyei kórház belgyógyászatán dolgozott, majd helyettesítést vállalt Szatmárban. András megismerte a szatmári embereket, nyíltszívű, befogadó, puritán elveket valló egyénisége révén egy életre megszerette az itt élő népet. Barátságok szövődtek, eltéphetetlen szálak. Döbbenetes adatok késztették az idejövetelre: óriási csecsemőhalandóság, a lakosság egészségi állapotának mutatói jócskán elmaradnak a kívánatostól.

Ha megkérdezte tőle valaki: hová való? Ő nyugodt lélekkel mondta: szatmári. Fogadott, de édes otthonának érezte a történelmi levegőjű, puritán szellemű, demokratikus berendezkedésre és őszinte emberi kapcsolatokra vágyó vidéket. Itt ringatták Kölcsey, Ady, Móricz, Dzsida Jenő bölcsőjét, itt alkottak maradandót a magyar irodalomban és az egyetemes magyar kultúrában, hát hogyne szerette volna meg tiszta szívéből? Ahol a hegyek és az alföld találkozott, és ahol kultúrák, népek adtak egymásnak randevút, a protestáns szellemiségű vidék páratlan erényeket tárt fel az orvosházaspár előtt.

A nyitottságot, a haladó gondolatok befogadásának szándékát nagyra értékelte Arday doktor, s azt tapasztalta, az ökumenének, a másik ember, vallás vagy nézet elfogadásának itt színtere lehet. Ebben kereste és találta meg a saját szerepét. Tette mindezt úgy, hogy az orvoslásban igyekezett a legmodernebb elveknek érvényt szerezni. Már akkor népjólétinek nevezték el a szociális és az egészségügyi feladatokat ötvöző intézményt, amikor a szaktárca még nem erre a névre hallgatott. Ma már korszerű ellátást vehetnek igénybe a csengeri és a környékbeli betegek. Természetesen még ez messze a kívánatostól, épp ezért Arday főorvos most egy hospissnek mondott, magyarul ápolóotthonnak minősülő létesítmény kialakításán fáradozik.

Mint orvos, jól tudja, hogy a gyógyíthatatlan vagy a krónikus betegek már másfajta kórházat igényelnek, mint az akut problémával bekerülők. A főként ápolásra váró, zömében idős emberek csendes, nyugalmas otthont remélnek életük kritikus szakaszában. S a kórházak ágyai is felszabadulnának, mind a beteg, mind a finanszírozó így járna jól. Referenciahely lehetne Csenger.

Még ma is szorgosan gyarapítja ismereteit Arday András, beiratkozott a közgazdasági egyetem egészségügyi menedzser szakára. A csengeri önkormányzat népjóléti bizottságának, a közösségi iskola kuratóriumának, az iskolaszéknek a tagja, presbiter. Számos közéleti elfoglaltsága mellett akkor örül, ha 12 éves kislányával, Katalinnal és feleségével tölthetik a szabad időt, meglátogatják a szülőket, családtagokat. Ars poeticának is beillik a hitvallása, azon munkálkodik, hogy a folytonos menekülési készséget érző szatmári ember maradjon azon a tájon, ahol Kós Károly szellemisége is hitet adhat ahhoz: vállalja bátran a szatmári születést az itt élő ember. Ehhez pedig legyenek olyan vezetők, akik erkölcsi kötelességüknek érzik a gondjaikra bízott emberek ügyeinek intézését, a vidék talpra állítását. Mert hiába a történelmi múlt, az irodalmi dicsőség, ha most kevés a munkahely, alacsony a jövedelem. De a megtartó hit átsegítheti a szatmári népet a nehézségeken − vallja dr. Arday András, és ezen fáradozik orvosként és közéleti emberként egyaránt.

(Szatmári Almanach 1. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1994.)