A harmadik fiók      

Írta: Arany Piroska          

Itt, mamánál, ezt a szobát nem lakjuk. Ez a tisztaszoba. Ami azért van, hogy legyen. Titkos hátország. Mint hűvös szentély. Amit ugyan nem laksz, de olyan, mint a lehetőségek ígérete: tudod, hogy bármikor beléphetsz, mondjuk, ha békére vágynál. Főzöl? Malacot etetsz? Kapálsz? Mosol? A tisztaszobára gondolsz, valamit ott hagytál. Valami jót, talán titkot, egy kis vágyott magányt, amiért mindjárt benézel. Ahová belépni egyet jelent, a valahol lenni élményével. Hogy is teltek volna hétköznapjaid, ha nincs. A tisztaszoba – a ház vasárnapja.

Kinn élet van és zaj és jövés-menés és munka. Egész estig tartó munka. Nagyapám reggeli dörmögése, nagyanyám békítgető dünnyögése, akácfa füstje, tűzropogás, tejeskávé a rózsás findzsából, vízcsurranás a lavórban, kanálcsörgés, hagymás rántotta, lágy kenyér, fehérszőlő és kékszilva, lépések a tornácon, a szomszéd harsány adjistene, kesernyés pipafüst, krákogás, és zsongító beszéd a lucernakaszálásról, a szénahordásról. Bizalom, nyugalom, békesség. Otthon.

Hangok összeolvadó zenéje ott kint. Szekérzörgés, patkócsattogás a ház előtti kövesúton. Kutyaugatás, kakaskukorékolás, kacsahápogás, libagágogás, malacvisítás, kotlókotyogás, károgás, verébcsiripelés tehénbőgés, lónyerítés. Udvarunk éltető zsivaja. Valahol, tőlünk távol, bánatosan burukkol egy árva vadgalamb. De csak hadd mondja, ez itt az otthon. Biztonságban itthon vagyunk.

Fények, illatok. Harmattól ázott hajnali frissesség. Reggeli napsütés, petúnia és rózsa. Holdfény és estéli viola. Szél frissessége. Nyárfák fel-felvillanó, csillogóan zöld és fehér hátú ezernyi levele. Páros cseresznyéből piros fülönfüggő. Esőillat. Avarfüst. Hó szagú szél. Zúzmarás dara hull a fákról. Csípős hajnal. Hol a sálam? Dolgos nappalok. Halk léptű alkonyat. Esti pihenő. Éjszakai nyugodalom.

Örökös körforgás. Az állandóság bizonyossága, a tisztaszoba.

Egyedül osonsz a szobába. Hátra- hátranézel lopakodva. Senki sincs a közeledben. Az ajtó kilincse visszakattan, magától zárul. Hűvösen és illatosan őrzi önvalóját a szoba Az ablakokon nádroló, csipkefüggöny vigyázza, a puha sötétséget.

Vársz, míg a szemed megszokja, és látsz a homályban.

A két ablak között a falon aranyszélű tükör. Alatta dívány. Kényelmetlen, recsegős bőrdívány, aminek magas, cirádás támlája faragott rózsákat kapott, kemény levelű virágokat visel magán. Nem szép? Pont így jó. Megszoktad.

Fölvetett ágyak kétoldalt. Bennük – embert sohasem takart – dagadó dunnák, párnák. Kinek? Minek? A „majdnak”. Hogy legyen, azért.

Két sifon oldalt. Naftalinnal beszórt télikabátok, nagyanyám fekete selyemmel hímzett, hullámzó prémszegélyű körgallér bundája, a nagyapám vőlegényi ruhája, az az örökéletű, a fekete. A polcokon ropogósra vasalt abroszok, ágybeli ruhák, sohasem használt lepedők, törölközők, szűnni nem akaró teleken naphosszat szőtt vég vásznak.

A szoba közepén asztal; horgolt, virágos csillagos csipketerítős, körötte székekkel. A székek huzata bordó bársony – jaj, ne ülj rá, meglátszik a bársonyon. Kefélheted simára a szövet gyűrött szálait. Nahát! A tisztaszobában rendnek kell lenni, hátha jön Valaki.

Tudjuk, sohase jön, tudjuk, de mégis. Aki jön, mint az öreg Dávid vagy keresztanyád, annak jó a konyhában is.

Csak megállsz az ajtónál. Érzed a hetente ragyogóra törölgetett, kefélt, súrolt tisztaszoba illatot. Szappan, ecet, bútorfény és még valami virágillat. A padló nyikorgása félelmet ébreszthet: mit keresel te itt? Nem akarsz tovább lépni. Nem is kell.

Az ajtó mellett, jobbra, elérhető közelségben, ott a titkok titka, a komód. A fiókjain, az oldalán ráfestett kék nefelejcseket, fehér liliomokat zöld levélkoszorú ölel. Ezt a festett komódot akarod kutatni, a komód titkát. Ám cseles zárja örökké bekulcsolva. Ezért a nyugtalanság, mi lehet benne? Elég egy kulcs, ha a legfölső fiókot bezárják, a többit se lehet kihúzni.

Mi az neked, semmi, azt az egy kulcsot elcsenni, vasárnap reggel, a templomi készülődés közben. Megvárni, míg elmennek. Senki sincs itthon. A kinti zajok halkan szűrődnek be, itt, ahol csak egy, az előbbi ajtónyitáskor betévedt dongó dönög az ablaküvegen, nem zavar, inkább elmélyíti a csöndet.

A zár engedelmes. Az első, a fölső fiók nehezen jár, nyiszorogva, alig engedi magát. De sikerül. Innen árad a levendula illat? Szalaggal átkötött, egészen új, rózsaszínű, fehér, világoskék hálóingek, kombinék, zsebkendők, férfiingek… Ezek azok a gondos háznál fontos, – majd legyen, ha leesek a lábamról, ha, ne adj isten, valami érne, ha eljön az a nehéz idő – dolgok.

A második fiókban iratok, levelek. Beletúrsz, mik ezek. Adóív. Telekkönyv. Bírósági végzés. Anyakönyvi kivonat. Keresztlevél. Újraoltási bizonyítvány.

Kék szalagos levélcsomó. Rózsaszínű tábori lapok… Kibontani? Elolvasni? Majd eljön az ideje. Majd egyszer.

Ez az a nagy titok? Ezt kellett bezárni? Képzeletedben a komód volt Aladdin kincses barlangja, a boldogság kék madarának fészke.

Még van egy fiók. A komód harmadik fiókja. Csak leülsz a földre, a nagyanyád szőtte tarka rongyszőnyegre. Habozol. Kihúzzam? Ebbe’ se lesz semmi érdekes.

Beszorult. Cibálni kell, rángatni. Odafönn a komód tetején, csörömpölnek a findzsák, a poharak.

A harmadik fiók dugig tele. Annyira, hogy kiszabadulva leestek a földre, szinte kibuggyantak belőle a kézimunkák. Rég volt lányok, anyák, nagyanyák, ükanyák ifjúkori, évtizedek óta, szorgos munkával varrott, hímzett, horgolt, terítői, függönyei, falvédői, kendői, párnahuzatai, csipkés kötényei, rózsás fejkötői, azsúrozott elejű ingei, ráncolt derekú, slingelt szélű hosszú szárú bugyogói és zsebkendők, zsebkendők számolatlanul, fehérrel, tarkával kivarrva.

Megszűnik a külvilág, már nem vagy ugrásra kész résen, hogy meg ne tudják, mit kutatsz. Egyenként rakosgatod a kincseket magad mellé a rongyszőnyegre. Kiteregeted, simogatod. Lányálmokat sejtesz. Ki varrta? Vidám volt? Bánatos? Sírt? Nevetett?

Nem veszed észre nagyanyádat. Hazajött a templomból. Ő is csak leül melléd a földre:

– Látom, megtaláltad. Van, amit még az én nagyanyám varrt. Eltettük. Megbecsültük. Kirakni a szobába, pornak piszoknak kitenni, rátenni az asztalra vagy az ágyra, hogy a macska üljön rá? Kivasaltuk, megkíméltük.

– Alig voltam tíz-tizenkét éves, már varrtam. Ahogy a nagyoktól láttam. Egész télen. Téli délutánokon, estéken.

A mama elnéz, valahová messze, régi teleket lát:

– Villanyunk nem volt. Petróleumlámpánál vakoskodtunk. Annak kicsi a fénye. Feljebb csavartuk a lángot, még sem láttunk jól. A nénéd, Zsuzsi, kenyérhajat tett a lámpaüvegre, attól fellobbant a lángja, a kenyérhaj felszívta. Addig láttunk, míg a tűbe új fonalat fűztünk. Hideg telek járták. Sűrűn kellett a tűzre tenni, a kukoricacsutka nem tart meleget. Varrtunk. Öltögettünk egymás mellé, milliméternél pontosabban. Meséltünk. Daloltunk. Igyekeztünk. Ha kész lett, örültünk, gyönyörködtünk.

– Mama, minek?

– Mit minek?

– Hát, hogy miért csinálták, miért nem mentek inkább szórakozni?

– Mentünk mi oda is, egy télen többször. Ősszel a szüreti bálba, azután András napkor, utána a karácsonyi bálba, meg még farsangba. Na, meg tavasszal a húsvéti bálba. Elég volt. Nem jártunk sűrűbben, nem ám, még ráuntunk volna, ha megszokjuk.

– De, mama, ezeket a fehér hímzéses csipkés, meg a virágos blúzok, ezeket sem hordták, ezek gyönyörűek! Most megint divat a hímzés, miért rakták a komódba, haszna nélkül.

– Haszonért? Hát, nézzed csak, miért virágos ennek a komódnak az oldala, meg az eleje? Amúgy is komód volna, de mégis ráfestette valaki. Ki tudja mi volt a szívében, mire gondolt, míg a virágokkal pepecselve töltötte el drága idejét, semmi hasznára. Nem azon járt az esze, hogy hasznot hozzon, pénzt csináljon belőle. Mi sem számításból varrtunk, az biztos. Akkor miért? Mert a tavasztól őszig a mezei munkában nem volt megállás, hajnaltól napestig, a megélhetés miatt. De mi, szépségre, derűre is vágytunk. Megcsináltuk magunknak, a magunk két kezével. Mint munkamániás mesterek remekelnek: zsinóros zekét, hímzett bekecset, tulipános ládát vagy rámás csizmát.

Lehet, hogy számodra, aki pénzért mindent megvehetsz, ez értelmetlen, de nekünk ez volt a megtartó erőnk. Hogy akár tél, akár sötétség, vagy hideg, vagy a tűvel összeszurkált ujjhegyem, a hátfájdító görnyedésem, tudod, értsd úgy, hogy ha törik, ha szakad, én megcsinálom. Az önbecsülésért. Odaadó türelemmel. Megcsináltam! Gyöngyfonallal, ragyogó selyemszállal.

Látod, ezt a rojtozott terítőt még akkor varrtam, amikor nagyapád járt utánam. Elébb üzent, mint illik, hogy eljönne, és szombat este jött is. Ezt itt, épp ezt tartottam a kezemben. Megrezzentem, megszúrtam az ujjamat a tűvel, amikor benyitott, hogy adjon isten jó estét. Ezt a kicsi barna foltot, ezt, ni, látod a virág mellett? Ezt a kis vérfoltot nem tudtam kimosni, benne maradt. Amit nem is bánok, az emléke miatt. Tudod, amikor észrevette, megfogta a kezemet, és óvatos figyelemmel megtörölgette, az ő zsebbe való kiskendőjével. Csak ránézek, emlékezem.

A mama, összehúzott szemmel, szigorúan néz: – Divat, divat! Csak azt meg ne halljam, ki ne találd nekem, hogy vigyük ki őket a vásárra. De te, ha szeretnéd, kaphatsz tőlem, mondjuk, egy…, szóval, bánom is én,… na, kiválaszthatsz…, egyet.

– Válasszak, válasszak, melyiket, melyiket?

És ahogy elképzeltem, megtalálom, és mintha Aladin barlangjának azt a bizonyos darabját, kiválasztom a mama kincsei közül, azt a foltosat. Azt a dúsan rojtozott szélű abroszt, ami búzakalásszal, pipaccsal van körbehímezve.

Kibomolva suhan a mama vasárnapi asztalára. Repül, mint a boldogság kék madara. Csak ez nem kék, ez fehér. Színes mezei virágokkal ékes.

Miként valaha volt tisztaszobák, dolgos kezű lányainak álma.

*

– Gyermekem, a tisztaszobát hétköznap nem lakjuk. A hímzett abroszt ritkán terítjük az asztalra. A fehér blúzunkat néhanap elővesszük, és mint szorgos ifjúságunk tanúját, örömmel elnézegetjük. Ha abban mennénk gyomlálni, értéke egyhamar odalenne Eladni? Ha piacra vinném, ünnepi voltát veszítené, mint a pénzen vett szerelem.

Máig erőt ad, hogy van mire visszanéznem. Arra, amit ifjúi erőnk idején kisikerítettünk magunknak. Tudod már, mitől vagyok elégedett?

– Na, jól van. Hol a komódkulcs? Az el ne keveredjen. Rakjál vissza mindent, de takarosan. Ott legyenek a helyükön.

A mama már indulóban, egyszeriben még visszafordul: – Jaj te gyermek, ládd’ beengedted azt a dongót, gondosan húzd be az ajtót, ha kijössz, nehogy még a légy is betévedjen.

M. Szlávik Tünde
rovata

Hasonló

Virágvasárnap Vatikánban a Szent Péter téren

Pálmaágakból lefektetett szőnyeg a Bazilika lépcsőin, olajágakkkal integető ünneplők Ilyen meghívót kap a vendég, ha a jó sorsa Rómában egy zarándokszállásra viszi. A Casa per ferie delle Suore Missionarie Pallottine néhány... Tartalom megtekintése

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Hegyet hágék, lőtőt lépék, a sárkány farkán túráztam

Megtépett sziklák, leszakadt hegyormok, madeirai séta egy csángó ima ritmusára Légvonalban… Ha valahol tényleg látni is lehet, mit jelent ez a kifejezés, az a Ponta de São Lourenço, azaz a... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Győr Bécsi kapu tér. Egy csepp harmónia

Hargitai Beáta alkotása Győr talán legszebb tere a Bécsi kapu tér. Szinte minden épülete műemlék, barokk, copf, és kora klasszicista stílusú homlokzatokkal. (Wikipédia) A tér  ragyogása,  elegánsan hangolt  épületei  a ... Tartalom megtekintése

Egy kis nyelvészkedés a Piña Coladaval kapcsolatban

Szűrt ananászt jelent magyarul, szögezném le Móricka kedvéért… …akinek mint tudjuk, mindenről ugyanaz jut eszébe. Felhívnám továbbá a figyelmét az “ ñ ” betű kalapocskájára, ami által “ ny “-ne... Tartalom megtekintése

Történetek a füstölődő szalonnatáblák mellől

A régi házak padlásai mindig is kincseket rejtettek és rejtenek magukban Éreztem én ezt már gyerekkoromban, ugyanis állandóan azon  siránkoztam, hogy mikor mehetek már fel én is a hijúba, ami... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése