Hárászkendő és túrós-puliszka

Nagy hagyománya volt, és régi időkre tekint vissza Etéden a juhtenyésztés. 

Az ágyon a nagymamám “kicsihárászkendője”, vállkendő

Nem létezett olyan család, székelyporta a faluban, akiknél legalább 10-15 juhot nem tartottak volna e szerény, békés, igénytelen állatból. A juh tartása nem igényelt nagy odafigyelést és a takarmánnyal való ellátása szempontjából is kevéssel beérte. Már kora tavasszal ki lehetett hajtani a legelőre és egész késő őszig kint voltak a mezőn. 

Na de ne menjünk ennyire előre.  Január hónapban megkezdődött a kisbárányok születése, ilyenkor a gazda egy melegebb helyiséget biztosított a juh számára, mert a kisbárányoknak erre volt szükségük. Itt jegyezném meg, hogy a székelyporták építkezési szerkezete úgy volt beállítva, hogy egyik része a juhistállóként szolgált. Március hónapban már annyira felmelegedett az idő, hogy gazdák felváltva őrizték, kiengedték, jártatták a mezőre a juhokat. 

A Firtos lábánál legelésző etédi juhok (Tekeres Csaba felvétele)

Április 24-én Szentgyörgy napján jött a juhpásztor, akit már télen felfogadtak a gazdák. Sor került a juhok kihajtására a karámba, mifelénk ezt majorháznak hívták. A falumonográfiák alapján (lásd Gagyi Samu Tükördarabok 1910. 76.old.), Etéden annak idején, messziről jött román emberek voltak a juhpásztorok. E naptól kezdődően, a juhokat már nem hajtották be a házhoz a faluba, hanem kint maradtak a mezőn. Fontos megjegyezni, hogy a legeltetése a juhoknak, minden évben más és más helyen történt. Forgatásnak hívták a módszert, vagyis évenként más-más helyen kosaraztatták a juhokat, mert egyszerre trágyáztatták is, hogy az ugar/a föld állagát feljavítsák, s termékenyebbé váljék. 

A bárányokat tavaszi időszakban szokták levágni, főleg a Húsvéti, Pünkösdi ünnepekre, így biztosítva a húst a családok számára, amiért nem kellett pénz kiadni. Nyáron, sajttal és ordával szolgált a pásztor a családoknak, ami szintén nagy segítséget nyújtott az élelmezés kiegészítésében. A sajtot legtöbbször a gondos háziasszonyok, átdolgozták, meggyúrták sóval, vagyis túróként használták, amit dézsában tároltak (jelenleg mélyhűtőben/fagyasztóban). 

A régiek, egyik fő eledele volt a túrós puliszka. De a mai napig is nagy divatja van a „túrós-puliszkának”. A nyár elteltével, szeptember hónapban, Szent Mihály napján szeptember 29-én adta számba a pásztor a juhokat a gazdának. Ilyenkor történt meg a számadás, ami azt jelentette, hogy a pásztor mennyi költséget adott a gazdának a megállapodás szerint és az állatokat ép-egészségesen kellett számba adni. Ritka eset volt, hogy a juhot „elvitte a farkas”. A gazda viszont kifizette a pénzt, és egy-egy házi sült kenyér járt minden juh megőrzése után a megállapodás alapján.

Vendégeskedésnél is gyakran kínálták a juhsajtot és ordát. Mesélnek a vén nótafák (Gedő Sándor felvétele)

A juhgyapjú felhasználása is nagy értéknek számított a családokban. A juhok  nyírása kora nyáron történt és ez alkalommal mindig megfürösztötték egy speciális egészségügyi oldattal, ami fertőtlenítette a juhokat, és a kullancs csípéstől óvta meg.  Miután a juhokat megnyírták, a gyapjút a falun átszelő patakban szokták megmosni. A gyapjú mosása asszony munkának számított. A megmosott gyapjút, a patak medrére, köves, kavicsos helyre terítették ki, hogy a víz folyjon ki belőle, ezután haza szállították és az udvaron száradt meg. 

A megszáradt gyapjút egy közeli városba szállították, általában Székelykeresztúrra, Erdőszentgyörgyre, de a közeli Kibédre is jártak fésültetni. A fésült gyapjút meg kellett tépni és ezután került sor a fonására. Nagyon fontos volt, hogy szép egyenletesen legyen megfonva. A szürkegyapjút, miután megszőtték, férfizakót, vitézkötéses kabátokat, jellegzetes priccses nadrágot, ágyterítőket, szőnyeget szőttek belőle. Úgy szintén a fehérgyapjút is felhasználták székelyharisnya készítésére, de ágyterítőket, szőnyegeket, rakottast és nem utolsó sorban felhasználták a paplan készítésénél is. Ezen kívül felhasználták a  juh bőrét ruházatra irhabundát és téli sapkát készítettek a férfiak számára. 

A 40 éve használatlan juh istállónk, amelyre lakat került

A régi időkben, az asszonyoknak gyapjúból készült a kisebb, nagyobb „a rojtos-hárászkendőjük” (vállkendő). Az ezerkilencszázhetvenes években, nagy divat volt a gépi szvetter kötés, a környék falvaiból mind Etédre jártak. Volt a kelmefestő, aki a gyapjúfonalat olyan színre festette meg, amilyenre kérte a kliens. De a szorgalmas asszonyok kézi kötéssel  kötöttek, akár kosztümöket is saját részre.

A juh mindig is a társadalom nagy hasznára volt az önellátási életformában. És aki szerette a vele való foglalkozást, jó jövedelmet tudott szerezni belőle.

Szerző: 2019. 09. 11.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló