Színes történelem fekete fehér felvételeken

A képen annyi pödört bajszú szép székely ember volt, hogy meg sem lehetett számolni őket

Az etédi dalkar 1911 (forrás Tiboldi Sándor)

Régi képeket nézegettünk édesanyámmal és ő magyarázott, mesélt nekem. Mesélt arról, hogy melyik színdarab mikor volt, mikor került sor az előadásra, kik voltak a szereplők és hányban adták elő. De a képek közül, legjobban a kórus, a férfikórus kapott meg. Talán mert ez volt a legizgalmasabb, mert ezen a képen annyi pödört bajszú szép székely ember volt, hogy meg sem lehetett számolni őket.

A sok, megsárgult kép nézegetését alig bírtam abbahagyni annyira szépnek találtam, hogy minden mást elfelejtettem, ami körülöttem forgott. Nem baj, gondoltam magamban, ha nagy leszek én is kórusba fogok járni, énekelni. Az iskolában, alig kerültünk a felső tagozatra, a tanító bácsi engem is beválasztott az énekkarba. Akkoriban még annyian voltunk székely gyermekek énekkarosok, hogy három szólamra is tellett. Ahogy visszaemlékszem a próbákat az iskola (a régi községháza) legnagyobb termében, az emeleten tartottuk meg, és a tanító bácsi sokat vesződött velünk, hogy valamit kihozzon az egészből. Százszor is elkezdtük énekelni az „Pál Kata Péter jó reggelt”, ami persze bemutatáskor nem mindig sikerült a legjobban. Ekkor, már az új kultúrház színpadán léptünk fel és minden egyes alkalommal, nagy izgalom töltött el, ha szerepelni kellett. Alig fértünk  a színpadon, annyian voltunk énekesek. Többször is előfordult, hogy Böske tanító néni színdarabot tanított, a Csipkerózsikára emlékszem, amiben annyi szereplőre volt szükség, hogy nagyjából az egész iskola szerepelt. Ilyenkor az egész falu ünnepelt, jöttek a szülők, hogy megnézzenek, hogy szerepelünk. A tanító házaspár ilyen értelemben a falu napszámosa volt több évtizeden keresztül, mert a szívügyének tekintette, hogy a kultúra átadása az egyik legfontosabb és a legmaradandóbb az ember életében nemzedékről nemzedékre. A bölcsek intelmeivel élve tudták, hogy semmi sem emelheti fel az embert, egyedül csak a kultúra. Az etédiek évszázadokon át művelték, gyakorolták és igényelték a kultúrát, több formában is.

Színdarab 1937

1938-ban Herczeg István vezetésével újra létesítették fúvószenekart, de ezen kívül nagy hagyománya volt az olvasó körnek és már az ezernyolcszázas években létezett könyvtár a faluban. Évszázadokon keresztül színdarabokat tanítottak be a lelkes, népét szerető tanítók az ünnepekre. Volt vegyes dalárda és tánccsoport is, amiben igencsak szép sikereket értek el az akkori fiatalok. Nyári estéken, ha kiültünk kapuban, szívesen hallgattuk a Bakó  és a Dobi bácsiék tárogatóját, szaxofonját. 

Székelyföldön, mikor még ritka volt a falumúzeum, az etédiek összegyűjtötték a régiségeket és falumúzeumot létesítettek, nagy volt a lelkesedés a lakosság részéről ebben is.  De ezen kívül, az egyház keretében sok eseményt szerveztek vallási, nemzeti ünnepek alkalmával is. Főleg az államalapító emlékezetének ünneplésére tettek nagy hangsúlyt, augusztus 20-ra. Az év folyamán, több alkalomkor is bálokat szerveztek és együtt szórakozott a falu apraja-nagyja. Mondhatni pezsgett a kulturális élet és a lakosság többsége bekapcsolódott minden egyes rendezvényben. 

Ugyanakkor ezek voltak azok az alkalmak és lehetőségek, hogy a fiatalok együtt lehessenek, szórakozzanak, barátságok alakuljanak ki és nem utolsó sorban a pár kiválasztás is jó alkalom volt erre. Ilyenformán,  az együtt ünneplések élménye alkalmával alakulhatott/alakult ki a faluközösség, az együvé tartozás, nem utolsó sorban az elemi kultúra elsajátítása. 

Dalárda és tánccsoport 1979

Szerző: 2019. 08. 28.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló