Lajos bácsi, a libapásztor cimbalmozott bálban

Reggel hatkor indult a kecskecsorda, érkezett nagy zörejjel az alszegről Mátyás Róza nénivel

Az alszegi Farkas Lajos és felesége Ráchel asszony portájuk előtt

Ha most élnénk a XX. század második felében, az ezerkilencszázhatvanas évek elején, azt mondhatnánk, hogy a „rendtartó” és ”törvényhozó” székelyfalu életét éljük. Akkor mindent természetesnek vettünk/éreztünk és úgy gondoltunk gyermekként, hogy ez már, mindig is így lesz a világ végezetéig. Hiszen ezek a dolgok, az átöröklődött szokások, a norma rendszerek sémájában tartoztak és maradhattak meg archaikus formában.  Etéden a székely családok, köztük a mi családunk is, több lábon állva kellett megteremtsék az egzisztenciát, és sok mindenhez kellett érteni, hogy fennmaradhassunk. Senki számára nem újdonság, ha azt mondom, hogy a nagy érvágást a rombolást, a kollektivizálás rótta rá a Székelyföldre is.

Na de visszakanyarodok arra, amit itt el szeretnék mesélni a maiaknak. Nagy élmény és emlékezetes maradt számomra, hogy amint kitavaszodott, nem csak a mezei munkálatokkal voltak elfoglalva a falusi gazdák, hanem rengeteg más teendő is akadt. Többek közt, az állatok felvigyázása, megőrzése, nagyon nagy gondnak számított. A mai napig  érdekesnek találom, ahogy meg volt szervezve a faluban ez a része is a mindennapoknak.

Akkoriban, szinte minden háznál, családnál, tartottak tehenet, juhot, kecskét, disznót és libákat is. Az előbbiekben felsorolt állatoknak meg volt szervezve külön, külön az őrzésük. S hej…, falun főleg nyáron, az élet nagyon korán kezdődött! Reggel hatkor indult a kecskecsorda, érkezett nagy zörejjel az alszegről Mátyás Róza nénivel. A kecske megőrzése elég bonyolult lehetett, mert a kecske természeténél fogva elég szétszórt állat. Ahányan voltak, annyifelé szaladtak és mindig az ágak hegyét keresték. Legjobban szerették „leparézni” (megenni) a rózsákat az udvaron. Gondolatban nagyon sokszor sajnálattal voltam szegény Róza néni iránt, mert egész áldott nap kellett szaladnia a kecskék után a forró nyári napokon, reggeltől estig téringethette a szófogadatlanokat.

Miután elhaladt a kecskehad, érkezett a tehénpásztor a kürtjével. Kinda Sándor bácsi, jelezte, hogy ki kell hajtani Virágot, a tehenet. Minden háztól kényelmesen ereszkedtek ki a kapun tehenek és indult nagy kolompolással a tehéncsorda.

A juhokat, április 24-én Szentgyörgy napján, gyűjtötték össze és hajtották ki a legelőre, de ezek már egészen szeptember 29-ig, Szentmihály napig voltak kint a juhpásztorral a mezőn „künn a majornál” vagyis az akolnál. A juhpásztort már a télvégén felfogadták. Megegyezés alapján, fejenként egy bizonyos mennyiségű sajtot, ordát (általában 7 kg sajt és 1 kg orda, volt a kvóta 1 juhra), ennyivel szolgált a gazdának, de csak a fejősjuhok után.

A tehéncsorda után, nagy röfögéssel érkeztek a disznók. A disznópásztor Purupa Feri bácsi, a falu végén a híd végénél lakó cigány ember volt.  Hosszú ostorával csattogtatott, „huj ide, huj oda” mondásaival terelgette a falu felső végéig, Ógyepűig a süldőket, amiket a téli hízódisznóra tartottunk, tartották a gazdák.

Utójára maradtak a libák. Libákból csak azokat lehetett kiengedni a libacsordában, amelyek, már be voltak tollasodva, ami azt jelentette, hogy edzettebbekké váltak, az esetleges szélsőséges időjárással szemben. A libapásztor, általában ugyanaz volt minden évben a cimbalmos Farkas Lajos. Lajos bácsit, azért is hívták cimbalmosnak, mert az bálok alkalmával ő szokott cimbalmon játszani a zenekarban. Azt kell tudni Etédről, hogy a falu hossza két kilométer, ezek az állatok jövet-menet, összesen naponta négy kilométer távolságot tettek meg.

Etéd régebbi központja

Az állatok kiterelése, legkésőbb nyolc óráig befejeződött. Ekkor indulhattunk ki a mezőre dolgozni, mikor milyen munkának volt az időszaka. Egész nap nyugodtan dolgozhattunk, nem kellett idegeskedni, hogy mi történik az állatokkal, mert a pásztorokra rá voltak bízva. Ami nagyon érdekes volt számomra, az, az, hogy pontos időre kellett hazajönni a mezőről, hogy amire jönnek a „csordából az állatok” legyünk otthon és várjuk a kapuba. Így talált haza estére, „kapura jőve” anélkül, hogy valaki is utána ment volna. A kecske, a tehén, a disznó és a libák haza találtak maguktól is… És még mondja valaki, hogy „butaliba”!

„A határt őrző székelykatonák, falutörvényekben szabták meg az élet „rendjét”! A „rendtartó székely falut” működtető helyi törvények és szokások, nem csupán gátat, hanem szabadságot és egyben biztonságot nyújtottak a falu lakóinak.”

(Idézet  Imre István:  A rendtartó és törvényhozó székely falu c. írásából.)

Szerző: 2019. 05. 29.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése

Csend a sziklák tövében

Biszák László alkotása 35x60cm. Lüktető  világunk   tele  van  meglepetéssel,  olyannyira,  hogy  belefér  bármilyen  szokatlan  torz,  pszicho,  sci fi,  csak  rettentsen! Nehéz  elhatárolódni,  nehéz kimaradni,  így  azután     egyszer... Tartalom megtekintése