Lajos bácsi, a libapásztor cimbalmozott bálban

Reggel hatkor indult a kecskecsorda, érkezett nagy zörejjel az alszegről Mátyás Róza nénivel

Az alszegi Farkas Lajos és felesége Ráchel asszony portájuk előtt

Ha most élnénk a XX. század második felében, az ezerkilencszázhatvanas évek elején, azt mondhatnánk, hogy a „rendtartó” és ”törvényhozó” székelyfalu életét éljük. Akkor mindent természetesnek vettünk/éreztünk és úgy gondoltunk gyermekként, hogy ez már, mindig is így lesz a világ végezetéig. Hiszen ezek a dolgok, az átöröklődött szokások, a norma rendszerek sémájában tartoztak és maradhattak meg archaikus formában.  Etéden a székely családok, köztük a mi családunk is, több lábon állva kellett megteremtsék az egzisztenciát, és sok mindenhez kellett érteni, hogy fennmaradhassunk. Senki számára nem újdonság, ha azt mondom, hogy a nagy érvágást a rombolást, a kollektivizálás rótta rá a Székelyföldre is.

Na de visszakanyarodok arra, amit itt el szeretnék mesélni a maiaknak. Nagy élmény és emlékezetes maradt számomra, hogy amint kitavaszodott, nem csak a mezei munkálatokkal voltak elfoglalva a falusi gazdák, hanem rengeteg más teendő is akadt. Többek közt, az állatok felvigyázása, megőrzése, nagyon nagy gondnak számított. A mai napig  érdekesnek találom, ahogy meg volt szervezve a faluban ez a része is a mindennapoknak.

Akkoriban, szinte minden háznál, családnál, tartottak tehenet, juhot, kecskét, disznót és libákat is. Az előbbiekben felsorolt állatoknak meg volt szervezve külön, külön az őrzésük. S hej…, falun főleg nyáron, az élet nagyon korán kezdődött! Reggel hatkor indult a kecskecsorda, érkezett nagy zörejjel az alszegről Mátyás Róza nénivel. A kecske megőrzése elég bonyolult lehetett, mert a kecske természeténél fogva elég szétszórt állat. Ahányan voltak, annyifelé szaladtak és mindig az ágak hegyét keresték. Legjobban szerették „leparézni” (megenni) a rózsákat az udvaron. Gondolatban nagyon sokszor sajnálattal voltam szegény Róza néni iránt, mert egész áldott nap kellett szaladnia a kecskék után a forró nyári napokon, reggeltől estig téringethette a szófogadatlanokat.

Miután elhaladt a kecskehad, érkezett a tehénpásztor a kürtjével. Kinda Sándor bácsi, jelezte, hogy ki kell hajtani Virágot, a tehenet. Minden háztól kényelmesen ereszkedtek ki a kapun tehenek és indult nagy kolompolással a tehéncsorda.

A juhokat, április 24-én Szentgyörgy napján, gyűjtötték össze és hajtották ki a legelőre, de ezek már egészen szeptember 29-ig, Szentmihály napig voltak kint a juhpásztorral a mezőn „künn a majornál” vagyis az akolnál. A juhpásztort már a télvégén felfogadták. Megegyezés alapján, fejenként egy bizonyos mennyiségű sajtot, ordát (általában 7 kg sajt és 1 kg orda, volt a kvóta 1 juhra), ennyivel szolgált a gazdának, de csak a fejősjuhok után.

A tehéncsorda után, nagy röfögéssel érkeztek a disznók. A disznópásztor Purupa Feri bácsi, a falu végén a híd végénél lakó cigány ember volt.  Hosszú ostorával csattogtatott, „huj ide, huj oda” mondásaival terelgette a falu felső végéig, Ógyepűig a süldőket, amiket a téli hízódisznóra tartottunk, tartották a gazdák.

Utójára maradtak a libák. Libákból csak azokat lehetett kiengedni a libacsordában, amelyek, már be voltak tollasodva, ami azt jelentette, hogy edzettebbekké váltak, az esetleges szélsőséges időjárással szemben. A libapásztor, általában ugyanaz volt minden évben a cimbalmos Farkas Lajos. Lajos bácsit, azért is hívták cimbalmosnak, mert az bálok alkalmával ő szokott cimbalmon játszani a zenekarban. Azt kell tudni Etédről, hogy a falu hossza két kilométer, ezek az állatok jövet-menet, összesen naponta négy kilométer távolságot tettek meg.

Etéd régebbi központja

Az állatok kiterelése, legkésőbb nyolc óráig befejeződött. Ekkor indulhattunk ki a mezőre dolgozni, mikor milyen munkának volt az időszaka. Egész nap nyugodtan dolgozhattunk, nem kellett idegeskedni, hogy mi történik az állatokkal, mert a pásztorokra rá voltak bízva. Ami nagyon érdekes volt számomra, az, az, hogy pontos időre kellett hazajönni a mezőről, hogy amire jönnek a „csordából az állatok” legyünk otthon és várjuk a kapuba. Így talált haza estére, „kapura jőve” anélkül, hogy valaki is utána ment volna. A kecske, a tehén, a disznó és a libák haza találtak maguktól is… És még mondja valaki, hogy „butaliba”!

„A határt őrző székelykatonák, falutörvényekben szabták meg az élet „rendjét”! A „rendtartó székely falut” működtető helyi törvények és szokások, nem csupán gátat, hanem szabadságot és egyben biztonságot nyújtottak a falu lakóinak.”

(Idézet  Imre István:  A rendtartó és törvényhozó székely falu c. írásából.)

Szerző: 2019. 05. 29.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló