Délutáni zsúrozások hajdanában Etéden

Sorra mentünk mindegyik osztálytársunkhoz, természetesen gyalogszerrel a csikorgós havon

Még nem a „kütyüs” világot éltük, és nem cseten tartottuk a kapcsolatot a cimborákkal, de minden alkalmat megragadtunk, kihasználtunk és akár meg is megkerestük, megszerveztük a lehetőséget a közösségi találkozókra. Ezek a megkeresett, megtalált találkozók visszanyúlnak egészen a gyermekkorig. 

Még csak felcseperedő lányok voltunk, általános iskolások, amikor az osztálytársakkal délutánonként „zsúrozni” szoktunk volt összejárni a téli vakáció ideje alatt. Ebben az időszakban már nagy pelyhekben hullott a pihe hó, és a szánkó is előkerült a fásszín alul, ha beindult a szánkózás ideje a patak menti dombocskán, melyre ráhajolt a vén fűzfa és ahová csak a patak fölötti girbe-görbe akácfából összetákolt pallón lehetett átjutni. Akkortájt bőven volt lehetőségünk a közösségi találkozókra, nem is tudtuk eldönteni melyiket válasszuk. Bizony mind pirospozsgás arcú gyerekek voltunk, melyet édesanyáink meleg keze simogatott mikor haza értünk.

A zsúrozást választva, ami ebédidő után szokott történni, sorra mentünk mindegyik osztálytársunkhoz, természetesen gyalogszerrel a csikorgós havon. A másfél, kétórai együttlétet kézimunkával töltöttük ki. Mindenkinek megvolt a saját kézimunkája. Akkoriban az iskolai órarendben bele volt foglalva a kézimunkaóra. Vittük kezünkben a kukoricahéjából font kisszatyrot, benne a kézimunkával a kijelölt sorra kerülő osztálytársunk tornácos házáig. A kézimunkáink akkor varrottasak voltak, volt keresztszemes, sima, láncszemes és írásos is. Kis terítőket, díszpárnákat, falvédőket varrtunk. 

Egy ilyen alkalomra emlékszem pontosan, amikor a Felszeg utcán, Vilmáéknál tartottuk a zsúrt. Vilma az ajtóban várt ránk nagy masnival a hajában. Először Jolán érkezett, majd Ilka, Irma, Anna, Ilus, a lányokból. Egy valaki szokott hiányozni általában, mert ők egy kicsit félreeső helyen laktak és veszélyesebb volt a közlekedés a falu abban lévő részében télen. Ő volt a hiányzó Róza. Vilma édesanyja, mosolygós arcával örömmel fogadott minket, és érződött a levegőben a szeretet, ami elárasztotta otthonukat. Ekkor még felhőtlenül tudtunk nevetgélni hangosan minden semmiségen. Egybe volt a csipet-csapat. Körbeültük a szobát, énekelgettünk, majd Vilma néni elővette a gramofont, amit még addig sohasem láttam. A zenére már nem emlékszem, azt tudom, hogy nem népdalokat hallottunk, de nekünk az az ének, zene is nagyon tetszett. Nagy volt a jókedv és az örömünk az együttlétre. Közben volt kínálgatás is, főtt-kukorica meg töpörtyűs-pogácsa. Észrevétlenül és hamar elrepült az idő, kellet hazamenni idejében, még a szürkület előtt. Hazafele volt rá alkalom, hogy egy-egy fiú csoporttal találkoztunk, akik mindig hógolyóval dobálóztak. Ha szánkózásra adtuk a fejünket, addig maradtunk, amíg a kis riglis bakancsunk be nem ázott, és nem kezdett fázni a lábunk. És akkor irány hazafele minél hamarabb. 

Hát ezekre az örök szép emlékekre gondolok a karantén idején és alig várom, hogy elmúljon, hogy újra szabadok lehessünk, maszk és álarc nélkül. De vajon eljön-e még az idő, a vágy, a rokonokkal, a kortársakkal, a barátokkal, az ismerősökkel, a szomszédokkal való találkozóra, akár, ha már felnőttek vagyunk is?! Ki tudná megjósolni, mi következik még!

Szerző: 2021. 01. 09.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló