Harcsafűrész és favágókecske
Etéden csikóslábú érckályhával tüzeltek hajdanán, a legjobban az adta ki a meleget
A tűzifa beszerzése mindig komoly gondot és nagy munkát igényelt a családok életvitelében. Különösen akkor, ha idősebb házaspárról, egyedül maradt, magatehetetlen, erejük fogytányi emberekről volt szó. Maradt még annyi emberség az akkori vezetőkben, hogy úgy döntsenek, a családokat ellátják, kisegítik őket téli tűzifával. A mi vidékünket nagyrészt bükkerdő borítja és mindenki tudja, hogy milyen jó lehet fűteni vele, milyen jó meleget ad ki. Még az étel elkészítésekor is a legfinomabb ízt adja, ha bükkfával készül el.
Szóval, erdőtulajdon az átkosban nem létezett, hiszen minden államosítva volt. Az akkori helyi néptanács határozata alapján, a családok részfát kaptak. Előbb négy szekér, majd három, utána két szekér, végül egy szekérre futotta az osztalékból. A részfa kitermelését általában a helybéli fiatalabb férfiak végezték, ezért munkanap volt a fizetség a kollektív, a termelő szövetkezet részéről.
Az állami erdészet, miután lebélyegezte a fákat, megkezdődött a fa kitermelése. Ezt a munkát nagyon összehangoltan kellett elvégezni a balesetek elkerülése végett. Kézi „harcsafűrésszel”, fűrészelték le és fejszével vágták ki a fákat, az erre megbízott férfiak, majd miután összevágták, hasogatták, méteres, kétméteres rakásokban rakták. A fakitermelési munkában férfiak lábán gumicsizma volt, hogy ne ázzon át, gyapjúból szőtt kabátot, priccses gyapjúnadrágot hordtak a nagy hideg elviselése végett. Fejüket bundasapkával fedték be. Bizony a jó meleg kesztyű is elkelt, hogy meg ne fagyjon a kezük.
A fakitermelését legtöbbször téli időszakban szokták elvégezni az elkövetkező évre, mert ekkor volt erre több idő, más időszakban a föld megmunkálásával voltak elfoglalva az emberek.
Az erdőről lovas szánnal, esetleg ökrökkel szállították haza a kivágott, összehasogatott tűzifának valót. Térdig érő nagy hóban ereszkedtek egymás után a lovas szánok. Ilyenkor a lovak teljesen megizzadtak, folyt le habozva a hátukon a pára, jól be voltak takarva pokróccal, fülükben piros bojttal, nyakukon csilingelt a csengőhangja.
A hidegtől férfiak bundasapkája bezuzmorázott, innét lestek ki, óvatosan ereszkedve, hogy nehogy megcsússzon a havon a szán, sorakozva jöttek egymás után lefele a Nagypatak oldalán.
Miután haza került a fa a székelyportára s a szánról lerakták, a gazda megkínálta jó finom szilvapálinkával a fuvarost. Terített asztallal várták, füstölt kolbásszal, szalonnával, a dézsából a finom juhtúróval, meg a frissen sült házikenyérrel, és a végén finom borral kínálták meg az erdőlőket.
Ez után került sor a fa feldarabolására, hogy száraz helyre kerüljön a fásszín alá. Ezt a munkát, már a nagyobb iskolás fiúgyermekek is el tudták végezni a 7-8. osztályosok, délutáni időszakban, mert délelőtt iskolában jártak. A kétméteres hasábfát felrakták a “favágókecskére” és összefűrészelték 25-30 cm hosszúságba, hogy be lehessen rakni a csikóslábú érckályhába, mert akkoriban az érckályhával tüzeltek, ami a legjobban adta ki a meleget.
Miután az összedarabolt fa valamelyest kiszáradt a fásszín alatt, a gyermekek délutáni feladata volt, hogy behordják a vékás vesszőkosarakban a másnapi tűzifát a tűzgyújtóval együtt. Itt jegyezném meg, hogy a fonott vesszőkosarakat a helybéli ügyes-kezű cigánycsaládok árulták és tőlük vásároltuk, pár lejért. Előfordult, hogy a fa nem volt kellőképpen kiszáradva és a kályhalelre, fölül „tornyot” gógát raktunk, hogy jobban kiszáradjon és könnyebben elégjen. Micsoda egészséges és hasznos délutáni kikapcsolódás volt az akkori gyermekek számára a fahordás is. A gyermekek szánkózása hétvégére-vasárnapra esett, mert akkor még a szombati nap is munkanapnak, iskolai napnak számított. Ezért is szerettük a vasárnapot különösen, mert mindenki ugyanazon a napon ünnepelt kikapcsolódott, szórakozott egyszerre! Ekkor még úgy éreztük, úgy gondoltuk, hogy a rend uralja a világot, ahogy a filozófusok is állítják .
Kelemen Margit
