Az egész határ tele volt arató szorgalmas székely emberrel, gyermekkel és jó kedvvel

Egész Udvarhelyszék környékén sehol annyi búzát nem termesztettek, mint Etéden, s ezt mind kézzel kellett learatni

A képeket Gedő Sándor tanár készítette Csókfalván 1965-ben. Látogatóba jöttek haza Etédre Kanadából

Lassan de biztosan, az idén is belépünk az aratás havába, júliusba. Felejthetetlen élményeimre gondolok vissza, melyeket gyermekkorban éltem meg Etéden, mintha egy egész más világ tárulkozna elém. Akkoriban, 1965-ben, a falusi gyermekek egész nyáron a szülőkkel jártak mindenféle mezei munkára. Részben, hogy ne kelljen aggódjanak a szülők hollétünkről, de legtöbb esetben a „szükség” megkövetelte. De ha jól belegondolok, még pozitív hozadéka is volt életünk eme részének. Például megtapasztaltuk, és megtanultuk, milyen a kitartó kemény munka.

Aratás közben, megtanultuk az egész repertoárt a magyar népdalokból, édesanyám egész nap mesélt a magyar történelemről, a „kollektivizálásról”, és sokat beszélt az emberek iránti tiszteletről. Akkoriban, sok, nagyon sok volt az aratnivaló a határon. Egész Udvarhelyszék környékén sehol annyi búzát nem termesztettek, mint Etéden, s ezt mind, kézzel kellett learatni. A megérett búzatáblákat kiparcellázták a termelőszövetkezeti tagoknak, azt már nem tudom mi alapon, de nekünk mindig nagy területet mértek ki, mert „sokan voltunk”, négy gyermek (?), meg a szüleink.

Reggel, pirkadatkor indultunk aratni, mert akkor még hűvös volt és könnyebben lehetett dolgozni egészen úgy tizenegy óráig, igaz ekkor már nagyon figyeltük a Nap járását, s már alig vártuk, hogy megkonduljon a katolikus templom harangja, amikor jelzett, hogy dél van. Kinek volt még akkoriban karórája?! Ha megszólalt a harang, indultunk, egy-egy nagykoronájú fa árnyékába, hogy elfogyasszuk az ebédet. Az ebédidő 12,00 órától -14,00 óráig tartott (attól függött mennyire volt hőség) és ezután folytattuk a munkát, az aratást. A forró nyári nap megkövetelte, hogy nagy korsókban vigyük magunkkal az ívóvizet. Általában minden határrészen volt több vízforrás, kitisztított kút, amit nagy gonddal folyamatosan tisztán tartottak az emberek, és amiből lehetett pléhcsuporral a korsókba meríteni az ivóvizet. Vízért a legkisebbet szokták küldeni és innét maradt a ragadáj név is, hogy a „vízhordó”. Az egész határ tele volt arató szorgalmas székely emberrel, gyermekkel és jó kedvvel.

A learatott búzát, kévébe kellett kötni, ami azt jelentette, hogy előre meg kellett vetni a kötelet, maroknyi búzából, jól megbogozni a búzafejénél, majd kétfele kiteríteni, és amíg átérte megtöltöttük búzával. Testvérekként mindig versenyeztünk, hogy estére kinek sikerül a legtöbb kévét aratni. Még kimutatást is vezettünk, amit hónap végén összeadtunk, mert e szerint voltunk jutalmazva a szüleink részéről (15 bani/kéve). A búzakévéket össze kellett hordani és kalangyába rakni. A kalangyarakás a férfiak munkája volt. Egy kalangya huszonöt kévéből állott, amit négy sorban raktak fel fogason, hogy tartsák meg egymást és a tetejére ráborították a huszonötödik kévét, hogy ha netán eső lenne, ne ázzanak meg a búzafejek, mert akkor kicsirázik a szem. Úgy öt óra fele uzsonnáztunk, majd folytattuk az aratást egész estig, 7-8 óráig. Ekkor jött a brigádos a „kecskével” (kétméteres távolságra két léc összeakasztva), lemérte az aznap learatott területet. Először a szélességét, majd a hosszát ezt összeszorozta és megtudtuk, hogy aznap hány árat arattunk. Az aratás nagyon nehéz munka volt, amit soha nem lehet elfelejteni, és amiről, mindig eszembe jut az Ady Endre verse, A grófi szérűn

Habár az idei év, nem nagyon kedvezett a kalászos gabonának, legalábbis mifelénk, mert vagy szárazság volt, vagy igen sokat esett az eső, de ahogy most végignézem az etédi határt, sok búzatáblát nem igen látok (nincs is), úgyhogy e tekintetben nincs nagy vesztesége a falunak. Persze ennek megvannak a konkrét okai, például  nagyon elszaporodtak a vadak. A temető felé járva, csak „kísérettel”a medvejárás miatt, látszik, hogy a falu közelében mennyire feltúrták a vaddisznók a kaszálókat, nagy károkat okozva annak a pár gazdának. De a legnagyobb probléma az, hogy elfogyott a munkáskéz! És ha néha előfordul, hogy kint járok az utcán, legtöbbször az sincs, kinek köszönjek!

Etéd határának egyik része, ahol nagy területeken termesztették a búzát

Szerző: 2019. 06. 19.

1 hozzászólás

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló