Dalolt a hegyoldal, táncolt a falu a Kiscséje-oldalán

A legények, leányok székelyruhában, a feldíszített szekereken érkezve énekeltek

Alig fejeződött be a szövés az asszonyoknak, kikerülvén a konyhából az osztováta, kezdődtek a tavaszi munkálatok.  A tavasz megérkezésével, amit már a cinege madár is jelzett csodaszép hangjával, bizony, elkezdődött a konyhakert, no meg a hegyoldali szőlős gondozása. Az etédi határban, több helyen is volt szőlős, Délútban, Tövishegyen, Vesszővermén és Kiscséje-oldalán. Az összes közül, legnagyobb volt Kiscséjei szőlős. Több hektáron terült el, amely fel volt parcellázva a gazdák között, amolyan 3-4 ár területre egy-egy gazda számára.  

A szőlősök tele voltak nagy-nagy koronájú diófákkal, amelyek jó búvóhelyek az énekes madárkáknak. A sárgarigó füttye egész koncerttel szolgált júliusig, és arra természetesen rákontrázott a pirosnyakú, fehérdolmányos fakopáncs. Fáradhatatlanul tisztogatta, kopogtatta egész nap hosszú csőrével a diófák törzseit a bogaraktól. A szőlős megmunkálása, nem számított  könnyű munkának semmilyen körülmény közt mifelénk, ha arra gondolok, hogy vederrel, cseberrel, kellett hordani a vizet fel a hegyoldalra a többszöri permetezés alkalmával. Édesanyámmal mi gyermekek, mindig vederekkel hordtuk, mert ekkora már szekér nélkül maradtunk, mivel nem volt felnőtt férfi a háznál. És különben is, ha a szőlősgazda jó termést akar elérni, keményen mellé kellett állni a szőlős gondozásának. Már kora tavasszal megkezdődött, még mielőtt kifakadna a rügy, nagy hozzáértéssel kellett metszeni és felkötözni a szőlőtőkét. Édesanyám ezt a munkát is nagyon értette (akár a szövésmintákat), magyarázta, tanította nekünk, melyik ágat kell meghagyni termőnek és melyik ág, ami csak jövőre fog majd teremni és hogyan kell hajlítani, nevelni az ágakat, akár a „kisgyereket”, míg nagyra nő.

Ha a szőlőmetszés és a kötözés megvolt, következett a mély ásása a földnek, mely igen csak nagy fizikai erőpróba. Ezt a munkát, legtöbbször a fiútestvérem Miki végezte, mert ő volt az erősebb és családfőnek is számított már zsenge korától kezdődően. Ha azt szerettük volna, hogy bő termése legyen, még meg is kellett trágyázni egyenként a szőlőtőkét. Édesanyám, a legjobb fajta szőlőt szokta ültetni, Gyulagutáról hozta, de mifelénk még voltak, akik a „novát” is termesztették, ami emlékeim szerint egyáltalán nem volt egészséges. Ahogy hallottam a régi bölcs etédi pödört bajszú öregektől, a „kicsi Magyar világban” még irtották is, kivágták ezt a fajtát.

A fáradságos, sok munka mellett, még az időjárás is nagyon befolyásolta a szőlő termését. Folyamatosan résen kellett lenni, nehogy valami betegség megtámadja, mert akkor oda a termés és a sok fáradság  is fölösleges, hiábavalóvá vált. A szőlőmunkák végeztével, ki kellett gereblyéljük a szőlősföldjét, ami arra szolgált, hogy ha valaki idegen betévedne, lábnyomot hagyjon majd maga után.

Augusztus hónap közepén kezdett érni a szőlő, amikor, „szőlőpásztort” kellett fogadjon a szőlőbíró, aki a gazdák beleegyezesse alapján került ki a jelentkezők közül. Mivel a mi otthonunk közel esett a szőlőhegyhez, hallani lehetett a szőlőpásztor egésznapi tevékenységét a kerepelővel, ami elriasztotta a madarakat a szőlőtől. A szőlőpásztor egész nap Bodri kutyájával kerülgette a hegyoldalt, kiabált, de sokszor még énekelt is és az énekszó behallatszott a házunkig. „Nyisd ki babám az ajtót, csak csendesen, mert meghallják a szomszédok”, hallatszott a nótája, amit unalmában, vagy épp jó kedvében is énekelgetett. De néha még káromkodott is, amikor a madarak nem akarták figyelembe venni a riasztgatását!

Ha kedvező időjárás volt a szőlőnek, augusztus második felében, szeptember végéig beérett és október első hetében szoktuk megtartani a szüretelést. Minden gazda, ugyanarra a napra kellett megszervezze a saját szőlőse szüretelését, mert tovább már nem őrizték. A szüret általában szombati napon zajlott, amikor a falu fiataljai estére szüreti bált szerveztek. A szőlőszüretelés külön ünneppé vált az egész falu számára, de nemcsak nekünk, akik otthon laktunk, ugyanis ekkora haza jöttek a közeli városokban elkerült családtagok, akiket ünnepi ebéddel vártunk.

A szőlőszüret egész napos volt. A kosarak megteltek finomabbnál finomabb házi ételekkel, sült húsokkal, kolbásszal, sonkával, házi sajtokkal, kaláccsal, pálinkával, és az előző évekből megmaradt borral készültünk szüretelni és ünnepelni. A délutáni órákban, úgy két óra táján, megjelentek a csőszök.  A faluból a legények, leányok szépen felöltözve székelyruhájukban, a feldíszített szekereken érkezve énekelték a szebbnél-szebb nótákat. “Gyertek székely fiuk, kik egyszerre születtünk, kik egyszerre komiszruhát viseltünk” vagy azt, hogy “ Zúgnak az ágyúk, ropognak a fegyverek, a Jóisten tudja ki tér vissza veletek”.  Zengett az ének az egész hegyoldalon. Csak úgy szólt szaxofon a Kiscséje oldalán az őszi nap ragyogásában és a mi gyönyörűségünkre. Boldog és jókedvű volt mindenki, aki ott, akkor szüretelt. A szőlőnedvnek is megjött a hatása, mert mindenki, aki jelen volt, elkezdett énekelni hangosan a fiatalokkal együtt, mindenki elfelejtette aznapra búját-baját. A fiatalok a szekerekről leszállva táncra perdültek, hogy bemutassák az akkora, vagyis az esti szüreti bálra betanult táncukat. Így teremtettek felejthetetlen élményt az egykori szüreteléseinkről, szokásainkról és a közösség együtt ünnepléséről. Azóta is a fülembe cseng a szalmakalapos, pödört bajszú székely emberek énekelése, ott kint a hegyoldalon a Kiscsélyei szőlősök szüretelésekor.

Szerző: 2019. 05. 09.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!