Tiszta gyermeki lelkek közelségében

De jó nekik, de jó lenne önfeledt csikónak lenni! Én is, én is! Bár egy percre

Megérkezem. Megtöltöm a három madáretetőt, miközben a cinkék a fák tetején már türelmetlenül pörgetik szárnyacskáikat. Egy gyönyörű kékcinke rám forgatja kis fejét, fél szemmel kukucskál, majd bátran leröppen, utána a többi. Kezdődik a tánc: elkapják a magot és huss, fel az ág hegyére, megtörni, megcsemegézni. Majd megint, s megint – tiszta terápia. A barátcinege a legbátrabb, legélelmesebb és a legtorkosabb is, csőrébe három magot is begyúr, úgy vonul reggelizni. Jó kedvre derítenek, és mire megérkeznek az első nebulóim, már dalolok: ,,Akkor szép a Kerekerdő, mikor zöld, amikor a dalos madár benne költ” …mindenki ragyogó szemmel figyel. Márk őszinte csodálattal fordul felém:

– Óvó néni ezt honnan tanulta?

– Ez népdal! – közli vele Terézke.

Márk ugyanolyan stílusban, mint én, rákontrázik a szakasz végére:

– Sárga madár le…ta a nadrágját… – Meghökkentő fordulat, kivonulok, hogy kimosolyogjam magam. A kis kópé csúnyán elbánt a dallal, de a szótagszám megegyezik, amiért megbocsátok neki, különben is olyan huncutul néz, hogy nemhogy haragudni nem lehet, de pukkasztóan vicces. A meglepetés erejével hatott mindenkire, kacagva ismételgetik, a ,,sárga madár” jókedv ragadós! A tiszta gyermeki lelkek közelségében ébredek rá, hogy ma is megérte felkelni, s legszívesebben körbeölelgetném az apróságokat.

Kemény munka folyik a rajzasztalnál a homoródszentpáli óvodában. A Tekla által Kondorkának átkeresztelt Andorka felkiált.

– Né, fekete rozmáriát festettem!

– Azt a rozmáriáját, de szép ez a rozmár! – csodálom meg a fekete foltot, jól elbújt!

Tovább dalolok, Terézke megszólal:

– Én tatámnak is szoktam énekelni, ő mindjárt száz éves!

– Mert hány éves most? – kérdi Márk.

– Hetven!

Most már erősen fülelek, hogy mi lesz ebből. De Terézke kivágja magát:

– S akkor már nyolcvan…  kilencven… száz!!!

– Jé, tényleg! – csodálkozom rá magamban.

Ilyen egyszerű: háromig számolunk és kész! Csak úgy elrepül harminc év, hókusz-pókusz! Elbűvöl ez a gyermeki időtlenség! A tízesekről holnapra halasztom a felvilágosítást. Ilyenkor inkább csendben maradok. Csak akkor tudom meglesni még zabolátlan énjük csodálatos megnyilvánulásait, és a még nem korlátozott szemléletüket, ha nem szólok bele, ha nem  határolom be törvényszerűségekkel fantáziájukat.

Közben anyukásdit játszanak a babaházban.

– Mondjuk, hogy jössz, de én alszom. Mondjuk, hogy csak mindjárt jössz, s én nem kelek fel!

A kicsi, akit már kétszer visszaküldtek, felcihelődik a létrán, kopogtat. Az apa suttogva kiszól:

– Alszunk, gyere vissza később!

Szegény megint learaszol.

– Mondjuk, hogy elvisztek az orvoshoz, én vagyok a kicsike, beteg vagyok!”  

– Apa! – szólal meg az ,,asszony” – vezethetek én?

– Vezethetsz, de kösd be a biztonsági övet! De nem, inkább én, a gyerek beteg hátul, meg kéne tartsd, leesik. Te úgyis olyan nagyokat fékezel!

– De nem is fékezek, sose hagyod, hogy én vezessek!

Közben a benti hintát szedik szét, az a sofőr helye. Ismét mosolygok egy sort: az alig négy éves kislány nagyon hitelesen hozta a sértett feleség figuráját. Honnan ez a tapasztalat?  Az ,,anyósülés” oldalt van, a kispadon, nagy durcásan odacsapja a fenekét. A ,,beteg” leveti magát a földre.

– Mondjuk, hogy bementünk a sáncba! Jön már a mentőosztag.

Kevend minden mozzanatot konferál nekem, talán majd szóvivő válik belőle… Húzzák-nyúzzák a földön fekvőket, de mire beérnek a kórházba, már senkinek semmi baja sincs. Csak Rebus sérült meg a mentés hevében, Hanna csavarintott egyet a kacsóján. A tettesnek oda kell mennie, és meg kell puszilnia ott, ahol fájdalmat okozott.

– Ahova pacsi, oda puszi

Egy kiengesztelő  varázspuszival minden gyógyítható. A látszólag félénk, de ,,olyan, mint a tűzlángja” kislány letérdel, kis kócos fejét odahajtja és kezet csókol. Naponta több tízszer adnak ilyen gyógypuszit, valahogy ettől a jelenettől mégis megrendülök. Ahogy a ,,sérült” szőke tündérke odatartja a kis kezét, s ahogy a ,,bűnös” kedves odaadással vezekel, olyan angyali, őszinte. Puszilgattam meg én is milliószor gyermekeim kezecskéit, de ez más.

Régebb, különböző korokban dívó szokások szerint volt, hogy a szegényebb így hódolt be a gazdagnak, vagy az alattvalók a királynak, az illedelmes viselkedés szabályává szelídült később: lovagok a kisasszonyoknak, férfiak a nőknek csókoltak kezet ilyen alapon… Aztán ma még néha hallani, de kiveszőben van a ,,Kezét csókolom!” köszönés. De ez valami másról szólt. Mégis mi lehet az, amiért bennem ez a fajta kézcsók mélyebb húrokat pendít meg? S aztán beugrik a kép.

A kórházi ágyán fekvő nagyapámnak hirtelen felindulásból egyszer kezet csókoltam, (akkor még nem sejtettem, hogy az az utolsó találkozásunk), mérhetetlen szeretetemet kívánván kifejezni, ő viszont elhúzta a kezét… Mert egy büszke ember nem tesz ilyet, vagy ő nem uraság, hogy szolgaként kezet csókoljanak neki? Nem tudom, mit gondolhatott magában, de én ma is ugyanazt érzem, és ma is megtenném, ha tehetném. Akkor lángba borult az arcom, könnyeimmel küszködtem, most már tudom, hogy örök szeretettemmel megpecsételt útravalóul kapta. Szerencsés vagyok, hogy életem része volt egy ilyen ember, aki ezt a gesztust megérdemelten kiváltotta belőlem.

Lopakodó léptekre ocsúdok, két kislány mókuskuncogása térít vissza az elmélkedésből. Odabújnak, érzik, hogy óvó nénit valami elszomorította. Közben mindenki más lóvá változott, elszabadult a pokol, teli torokból nyihognak, vad prérin vágtatnak szilajul. Kipirultan, izzadtan élvezik a ,,mindent szabad” játékot, mígnem óvó néni el nem kezdi befogni a paripákat csendes szavak lasszójával:

– Mondjuk, hogy a lovak nem visítanak, mondjuk, hogy háromra visszaváltoztatlak gyerekekké, akik helyrevarázsolják a játékokat! – miközben végig azt gondolja, de jó nekik, de jó lenne önfeledt csikónak lenni! Én is, én is! Bár egy percre! Mikor is engedtem el magamat úgy utoljára, hogy elszabaduljon a  pokol?

Pedig néha de jó lenne.

Szerző: 2019. 04. 13.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló