Porba esett, imádkozó angyal

Attól, amit a szemében látott az orosz katona, lehanyatlott a keze, sarkon fordult és elrohant

Egy háborút túlélni, elmenekülni, majd akár fogságból, akár több országon átvándorolva újból hazatérni olyan embert próbáló élettapasztalat, amely által nagyon hamar felnőtté lehet válni, és ami igazán megtanítja az embert imádkozni. Saját bevallása szerint nagymamámat a Jóisten mindig megsegítette, ezért elsőként az unokáit is imádkozni tanította meg, és hálát adni az életért. Hálát adok tehát azért, hogy a háborúban nem vesztek oda a nagyszüleim. Egy hajszálon múlott, hogy a kis, magzatát méhében hordozó anyafácska megmenekült a biztosnak vélt haláltól, így létezhetek én is, és így vált lehetségessé, hogy családfánk  ágain újabb hajtások sarjadhatnak. Egy kutya élete árán…

Vajon milyen lehetett az elválás, tudva, hogy esetleg utoljára látják egymást? Milyen búcsúszavak lehettek az esetleges legutolsók? Elképzelem, hogy tata azt mondhatta: Isten veled, drága Mancikám! Ő meg: A Jóisten vigyázzon rád, édes Gabi, imádkozok érted minden lélegzetemmel! …valahogy így. És sírtak. Vagy tán se szavuk, se könnyük nem volt leírhatatlan bánatukban. Erről soha nem meséltek, a hazatérés öröme elfeledtette velük azokat a perceket.

Első gyermekét nagymamám a menekülés félelmei, megpróbáltatásai ideje alatt hordta ki és szülte meg. A bombázások miatt nappal többnyire bujkáltak, éjjel gyalogoltak.

“Két-két kis szatyorban cipeltük egész életünket, így emlékezett vissza arra a keserves, véget nem érő menetelésre. Néhány szekéren pokrócok, paplanok és élelem… azt sem tudtuk hova, meddig, de menni kellett, mert nyomunkban voltak az oroszok. Egyszer borzasztóan megijedtünk. Egy vonatállomáson a tömeg berakodott a marhavagonokba, felpakoltunk mindent, s felültünk, mert mondták, hogy a bombázások közti szünetben el fogják indítani és továbbvisznek. Síri csendben ültünk, vártunk sokáig, de nem indult. A bátrabbak kezdtek kiszállingózni, hogy megmozgassák elgémberedett tagjaikat, hamar még tüzet is gyújtottak, hogy főzzenek egy teát. Én is leléptem kinyújtózni egy kicsit. Sógórnőm, Gizi, a két kamasz fiával fenn maradt. S egyszer csak hirtelen, mint derült égből villámcsapás, a vonatot elkezdték bombázni, az elindult nagy sebesen, mi ott maradtunk, sikoltoztunk, ordítoztunk és eszeveszetten futottunk, ki merre érte, azt hittem meghalok ijedtemben. Mindenki elbújt, csak a jajveszékelés hallatszott, zokogtunk, mert azt hittük,  hogy a vonaton maradt szeretteinket soha többé nem látjuk. Aztán egy óra múlva a vonat visszatolatott, a vagonokból úgy ugráltak le, mint az őrültek, egymás nevét ordítozva rohantunk és ölelkeztünk mind. Sose felejtem!

Az úton volt olyan, hogy amikor már lépni sem bírtunk, felvettek egy-egy szekérre, aludtunk nemegyszer csűrök szénapadlásán elbújtatva, volt hogy ránk találtak és mindenünket oda kellett adjuk, hogy ne bántsanak.” Hiába hallottuk újra meg újra, emlékei egyre részletesebben elevenedtek meg előttünk, és igencsak beindították képzeletünket. Királyfiakarcsa számomra egy olyan mesebeli hely volt, ahol házak helyett gyönyörű paloták sorakoztak az út szélén, mert ott végre, a sok hányódás után, meg tudtak szállni hosszabb időre, egy, szintén menekültek által üresen hátrahagyott, kastélyszerű házban, ahol egy zongora állt a hatalmas hallban, kényelem és nyugalom várta őket, végre tejbe-vajba fürödhettek, és még liszt is volt a kamarában. Azt a sütést soha nem felejtjük el! Ott éreztük mindannyian markunkban a finom, meleg kenyérkarajt, amelynek az illatával édesmamánk nem tudott betelni! A nyál ma is összefut a számban. Felnőtt fejjel jártam utána annak, hol is lehetett az a varázslatos hely. A most Szlovákiához tartozó község 1945-ig, a trianoni békediktátumig, Pozsony vármegye Dunaszerdahelyi járásához tartozott, 1938 ès 1945 között Magyarország része volt.

Királyfiakarcsa első írásos említése  1349-ben történik, különböző előtagú Karcsa helységnevekkel együtt, amelyek egyházi központja a középkorban Egyházkarcsa volt, mint az egyetlen templommal rendelkező település.

Hogy miként sikerült odáig menekülniük, azt már tényleg csak a Fennvaló tudja. S aztán még haza is kellett jönni. Legszörnyűbb élménye még csak ezután következett, ebben vált hőssé az a bizonyos kiskutya. Édesmamám arca kipirosodott és hangja remegett az emlékezés hevében: “Egy falu végén behúzódtunk egy döngölt padlójú apró parasztházba, amiben éppen csak egy ágy s egy asztal fért el két kis paddal. Udvarán néhány bokor, egy árnyékszék és egy disznóól volt, tizenöt-húsz lépéssel bejárható az egész.

Egyik reggel az első napsugárral egy orosz katona szivárgott valahonnan a ház elé. Mire felpattantunk volna, már be is rúgta az ajtót, hatalmas alakja betöltötte az ajtónyílást, az egyetlen menekülési lehetőséget elzárva előlünk!”

Elkerekedett szemmel lélegzetvisszafojtva láttuk leperegni a képeket, ahogy a katona észreveszi az ágy szélénél a rémülettől holtra vált, állapotát kezeivel takarni próbáló pendelyes, angyalképű leányt. Amint villanó szemmel tesz két súlyos lépést felé. Ekkor nagyot csapott az asztalra nagyapám testvére, Gizi: “Fussatok, fiúk, gyorsan! A pajtába!” rikoltotta. Azok kicsaptak az ajtón, az anyjuk utánuk, nagymamám meg beugrott az asztal mögé. A katona utána, kezdte kergetni, de megbotlott a feltört földpadlóban, ez elég volt arra, hogy ő is kiugorhasson. De a következő pillanatban elkapta az orosz és a falhoz szorította, már nyúlt is a puskája után, hogy megfélemlítse. Szegénykém azt hitte, meg akarja ölni!

Szerencsére sosem derült ki, hogy mi lett volna, mert a Jóisten abban a pillanatban egy kis mérges kutyát szabadított a férfira a semmiből, az belemart a katona csizmás lábszárába, aki megfordult és dühében egyetlen lövéssel leterítette. Majd felemelt fegyverrel visszafordult, rábámult a porba esett, imádkozó angyalra, és attól amit a szemében látott lehanyatlott a keze, sarkon fordult és elrohant a falu irányába.

Ez percek alatt történt, nagymamám viszont olyan sokkot kapott, hogy egész nap nem tudta abbahagyni a sírást. Azóta sok ima és hála szállt az égbe a kiskutyáért, aki megmentette őt. Bátyámat Csehszlovákiában szülte meg, úgy jöttek, felváltva cipelve a kicsit, hogy mama meg volt győződve, nem élik túl, se a gyermek, se ő. Alig találtak valami gyümölcsöket az útszéli fákon, szoptatta kisfiát, csontjai zörögtek. Negyven kilós se volt mire hazaértek Parajdra. Csak  két hónap múlva, otthon anyakönyvezték nagybátyámat, így születésnapját sosem a bejegyzett dátum szerint ünnepelték. Tata meg még sok idővel utánuk ért haza, úgy lerongyolódva és tönkremenve ő is, hogy az anyja nem ismerte meg. El tudom képzelni földöntúli örömét, amikor meglátta Mancikáját, karján a  kisfiával, épségben elébe szaladni!

Hát így volt, igaz volt, minden szava csoda volt!

Szerző: 2019. 04. 05.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló