Háborúba fulladt szép szerelmes évek

Merengő szemeiben két könnycsepp bujkált, amelyek sosem csordultak ki

Első találkozásukkor fiús, tizenéves kislány volt, dacos, félénk, duzzogós, nem is értette, hogy Gizi, a nővére, minek hozta el hozzájuk, nincs neki elég baja a két kisfiával? Nővérének az anyósa, aki négy évesen vette örökbe ezt a kis vakarcsot, sose íratta a nevére szegény Jákob Mancikát, pedig ő végig azt hitte, főleg miután igencsak szemrevaló, kecses leánykává cseperedett, és kezdték Simon Margit úrlánynak szólítani.

Aztán néhány év múlva Nagy Gábor másodszor is találkozott az árvával, aki időközben kivirult, mint egy virágszál. Szelíd volt, szemérmes, szeme tiszta, mint a friss tavasz, már amikor éppenséggel el tudta kapni csodáló tekintetét, mert amúgy rá se mert nézni a szép, nyalka, árvalányhajas kalapot viselő fiatalúrra. Ez volt az a pillanat, amikor a folyton csipkelődő legény megbűvölten elnémult, mert a szíve nagyot ugrott. Azonnal és végérvényesen szerelmes lett. Tudom, hogy érezhette magát, hogy milyen lehetett annak a ragyogó-rajongó szempárnak kivételesen imádott kincsévé válni. Azzá váltam én is meg a testvérem is idővel… ők lettek a mi drága nagyszüleink.  

Amikor a magyar honvédek 1940 őszén Parajdra is bevonultak, a fiatalok kimondhatatlanul boldogok voltak. Végre igazán azok lehetnek, aminek születtek! Végre magyar szelek fújnak s azt dalolják:

,,Hál’Istennek megfordult a világ:

Zöld ablakban piros-fehér virág!”

Balról nagytatám s a szép kislány mellette nagymamám

Nemsokára azonban szép, szerelmes éveiket szomorú, félelmetes, borzalmas és nehéz időszak követte. Háborúba kellett mennie tatának. Hetyke bajszú barna legény, dehogyis gyöngyélet a háború!

Büszkén, feltüzesedett lélekkel vonult be a hazáért, nem sejtette, hogy hiába lesz magyar királyi katona, s hogy hiába éri csípőjén az a golyó, (még szerencse,  hogy nem volt halálos), mert úgyis román állampolgárként hagyja majd el örökre a drága magyar földet.

Ahogy vigyázzba állt minden szilveszter éjjelén a titokban fogott és a tiltott magyar himnuszt sugárzó Kossuth rádió előtt, abban minden benne volt: büszke magyar lelke a megcsonkított vesztesek  fájdalmának súlya alatt vergődött rezzenetlen arccal. Most is érzem a feszültséget, látom összeszorított száját kemény vonallá egyenesedni a himnuszt záró akkordoknál. Merengő szemeiben két könnycsepp bujkált, amelyek sosem csordultak ki. Mert unokái előtt keménynek kellett lenni.

Utolsó évében gyakran láttam ezt a megtört pillantást, a konyhában zajlott körülötte az élet, de ő csak búcsúzott. Sorra vett mindent és mindenkit, amikor hozzám ért, néma zokogás rázta elgyengült testét. A hősöm, aki zsebeiből sok vicces dolgot előrántott szórakoztatásunkra( legtöbbször egy kutyagumit vagy “gubicsot” az orrunkra) az én életem abszolút hőse, aki azt mondta mindig: “Majd meglátjátok, az én Katikám sokra viszi még!” Vicceit örökre elrejtette jobb farzsebébe, mélyen, a nadrágszíj alatt lapuló, általunk oly sokszor megcsodált heg, a golyó nyoma alá. Nem vett egyet sem ki többet belőle, a katonaságnál kézfogáskor pajzán mosollyal átadott békán nem viháncoltak többet az unokák. A pokrócot az orrára húzta s két hónapon belül elment.

Azóta is velem van. Amíg élek.

Szerző: 2019. 03. 28.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló