Egy pillanat béke, ajándék nyugalom

Vera

Szemelvények Bán Béla készülő  EMLÉK(fény)KÉPEK című könyvéből

A kép elmosódott, élettelen. A félhomályban, alkalmatlan kis géppel. Mégis életem egyik legdrágább képe. Az a mozdulat. Amint a lány megsimítja a reménytelen anya csapzott haját. Nincs ebben póz, csak féltés és félelem, szeretet és könny. Most egy pillanat béke van, ajándék nyugalom a fájdalom takarta álomban. Egy rákos beteg utolsó heteinek egy napján.

Nem gondolta a kis Mojzes Vera ott Zsadányban, hét évvel ezelőtt, 1950 kora nyarán, hogy a kirobbanó örömét még fél év várakozás, majd hat év borzalom követi. Akkor ujjongott, hogy most végre együtt lehet az édesanyjával, a szülőházból járhat iskolába, anya vajazta kenyérkével az uzsonnás dobozban. S végre együtt lehetnek, sokáig, örökre…

Már ott, az alföldi faluban lelohadt az öröme. Anyjának férje táviratot küldött: nincs meg a lakás, még nincs meg a kiutalás. A mindjárt érkezett levél azt is közölte, hogy a tanácsnál új szereplő lépett be a kiutalási folyamatba, kell gyűjteniük tyúkot, kacsát, lisztet, cukrot, s egy oldal szalonna sem ártana. Csak élelmiszert, pénz nem kell. A levél ezzel zárult: Krisztus koporsóját sem őrizték ingyen.

Ott, Zsadányban kezdte el a hatodik osztályt, novemberben jöttek érte, s lett lakója a Jókai téri egyszobás lakásnak, ami üzlet volt azelőtt. A félévi bizonyítvány bizony gyengécske volt, még két elégséges is becsúszott, de az év végére sokat javított. Ám otthon nem foglalkoztak azzal, jól tanul vagy sem. Anyját ritkán látta, legtöbbször az üres lakásba ért haza. Volt, hogy üzenet várta, szaladjon fel az emeletre Petőékhez, ott is fog aludni. Eltelt az iskolaév, s alig látta az édesanyját. A férfi, anyja férje (soha nem tudta apának szólítani) egy héten egyszer vagy kétszer aludt otthon, vitte, hozta az árut a TEFU gépkocsivezetőjeként, járta az országot. Ha otthon volt, akkor is csak éppen evett valamit, meg aludni jött haza. Sokszor Vera ment érte a Liszt Ferenc téri kocsmába, hívta, mikor kész volt az ebéd. Most, hogy visszagondol rá, még mindig undorodik attól a helytől. Hányszor belecsíptek részeg emberek a popsijába… Szabó Pál sokszor éjszaka jött haza, hozta magával a sör és a bagó sajátos kocsmaszagát és a kártyaadósságot.

De azon az emlékezetes éjszakán nem a Szabó jött, ő otthon volt. Egyenruhások verték rájuk az ajtót. Az édesanyja már nyitotta is, tudta, hogy jönnek érte. Összecsomagolta kicsi bőröndjét, ami elkíséri a fogságba. Elmondta előző este a kislánynak: elviszik, és sokáig lesz távol. Megvolt már az ítélet: másfél év. (Ki nem mondta volna, hogy börtön.)

– Tudod Verácska, abból van mindenünk, amit Szlovenszkóból hordoztam át, és amit cserébe oda vittem. Gazdagok lennénk már, ha nagy részét Pali el nem kártyázza.

Nem aludt ő sem akkor éjjel. Ébren volt, mikor a fogdmegek rájuk verték az ajtót.

Mikor ide érnek gondolatai, anyja megmozdul. De nem, nem ébred még, kap a fájdalomtól kevés haladékot.

Így a lánynak lehet még emlékezni. Pedig de szívesen törölné ki a következő órát és éveket az emlékezetéből. Torkában a könnyei, de nem mutatja.

Alig ment el a rabszállító, mikor Szabó bejött. De nem feküdt le a helyére. Az ő ágya előtt állt meg. Hozzá nyúlt.

– Nagy lány vagy már – s a karja le is szorította. Másikkal a kis blúzában matatott. Nem hagyta magát, de a férfi erős volt. Akkor beleharapott az őt leszorító karba. Kicsúszott abból, és menekült. Fel az első emeletre Petőékhez.

A gyermekvédelmi hatóság gyorsan dolgozott. Az éjszakát már az állami gondozotti gyűjtőben töltötte. Még három napig volt ott (megvédte magát a nagyoktól, és sírt egyfolytában), mikor a csoport elindult Ikervárra. Ott, az egykori Andrássy kastélyban egy tanárnő (Haspel Zsuzsa) és egy fiatal tanár, Csizmazia Zoltán fogadta a konvojt. Felfigyeltek egy, a többiektől elhúzódó kislányra. – Soha nem száradtak ki szemei, mindig csillogtak a könnytől – emlékezett később a tanárnő a kis Verára. Nem, ő nem gyermekbűnöző, mint a legtöbbjük. Figyeltek rá. Akkor is, mikor a két fiatal pedagógus összeházasodott. A legjobb véleményt adták a gondozóintézet munkatársának, aki végigkísérte életét, míg az állam felügyelete alatt volt. Közös tevékenységüknek köszönhető, hogy Ikervárról Budapestre, Közgazdasági Technikumba mehetett, hogy az iskola kollégiumában lehetett a szállása négy éven át, addig, amíg be nem töltötte a 18. évét, s kiléphetett az állam felügyelete alól.

Önkéntelen mosoly lopódzik az arcára, mikor ezekre az emberekre gondol. És Baross Gáborra, a karnagyra, aki az Eötvös Lóránd Tudományegyetem énekkarát dirigálta. Ott volt bemutatójuk a Huba utcai iskolában, mikor felfigyelt a jó hangú kislányra. – Nem lenne kedved az énekkarhoz? – Dehogynem volt. S ezzel már alakult a jövője. Másfél év múlva érettségizett, de akkor már törzstagja volt az egyetem kórusának és nyitott kapu várta a jogi karon. És természetesen az egyetemi kollégiumban, mert valahol laknia kell.

Eddig tartott anyja számára a kegyelem. Fájdalommal ébredt, miként azzal is aludt el. Mindjárt jön az orvos, hogy pár órára tűrhetővé tegye injekciójával az anyja fájdalmát. Megsimítja az asszony fejét, én pedig elkattintom a kis Wera fényképezőgépet, talán kap annyi fényt, hogy marad rajta valami. Akkor már Mojzes Vera férjeként fényképezhettem.

Szerző: 2018. 07. 22.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése

Csend a sziklák tövében

Biszák László alkotása 35x60cm. Lüktető  világunk   tele  van  meglepetéssel,  olyannyira,  hogy  belefér  bármilyen  szokatlan  torz,  pszicho,  sci fi,  csak  rettentsen! Nehéz  elhatárolódni,  nehéz kimaradni,  így  azután     egyszer... Tartalom megtekintése