Debrecenben, nélkülem

Szemelvények Bán Béla készülő  EMLÉK(fény)KÉPEK című könyvéből

Csoportkép

Ismét egy kép, amelyen nem vagyok, nem lehetek rajta. A debreceni református gimnázium alsós hallgatóiról készült a felvétel 1948 tavaszán. Akkor éppen Fehérgyarmaton jártam iskolába. Csak álmodoztam, hogy egyszer, még egyszer visszamehetek a „nagy” iskolába, ahova egy évet jártam előtte, ahol éheztem heteken át, ahol megaláztak, ahol elégtelent kaptam rajzból az első félévben, s azon múlott év végi átmenetelem, hogy lesz-e elég kukorica (többek között tőlünk is) a pót-kollégiumi igazgató tyúkjainak. (Lett, és átmentem.) Mindezek ellenére visszavágytam.

Vissza is jutottam 1948 szeptemberében. Akkor körözték az osztályban ezt a képet, rendelhetett bárki. Én is kértem egyet, hiszen rajta van két falumbeli fiú, akikkel együtt indultunk 1945-ben. Maradjon emléknek, úgysincs közös képünk.

Történt pedig, hogy 1946. szeptember elején nem a vonathoz mentünk Tunyogon a két tehén vontatta szekérrel, hanem tovább haladtunk Matolcson át a Holt-Szamos hídján, s megérkeztünk Fehérgyarmatra. Az ország legkeletibb járási székhelye ez a nagyközség (ma már város) a Szamos jobb partján; tőlünk országúton 12 kilométer, de gyalog, a töltésen kilenc mindössze. Kétórai járás. A Református Szeretetházban helyeztek el még hat, hozzám hasonló diákkal, akik a környék falvaiból jöttek.

Miért, kérdeztem később édesanyámat. Hiszen Debrecenben beírtak engem VI. osztályos tanulónak.

Aztán kiderült, itt sem kell kevesebbet fizetni, mint Debrecenben kellett. Csakhogy a református kollégium konviktusán megváltozott a rend. Nem két havonként, hanem havonként kellett bevinni az ellátásunkra szolgáló élelmiszert, ezt pedig szüleim nem tudták vállalni. Nemcsak a drága vonatjegy miatt, az is számított. Hanem az időkiesés miatt. Legkisebb öcsém 1 éves volt, az idősebb is négy, anyám nem hagyhatta őket magukra. Édesapám egyedül művelte a földet, ha kedvezett az idő, pótolhatatlan kiesés volt az a két nap, amit havonta kellett az utazással tölteni.

Különben pedig jól éreztem magam. Osztály- és szobatársaim a hozzám hasonló világból jöttek, egyedül a nábrádi jegyző fia nem számított parasztnak, de természeténél fogva nagyobb paraszt volt valamennyiünknél.

A szállásunk a református egyház öregek otthona volt. Főleg lelkész- és tanító özvegyek, nyugdíjas tanító- vagy tanárnők laktak a nagytermekben, akik segítőkészek voltak, segítségükkel biztos ismerettel mentünk a tanórákra. Ehhez jött az az alap, amit a híres debreceni gimnáziumban kaptam, ennek köszönhetően osztályelső lettem.

Mégis, hiányzott Debrecen. A Kollégium szigorú légköre, a sok barát, az olcsvaapáti Szászi Feri, aki szűkölködésben volt kenyeres pajtásom, Cseh Sanyi, a gebei tehetős, képzett gazda fia, aki hetente kapta a pakkot, s tartalmát azonnal megosztotta velünk, szobatársaival, vagy Buzgó Jóska, aki nagy erejénél fogva volt védelmezőnk. De hiányzott a szorongva tisztelt, ámde nem szeretett vallástanárom, Farkas Ignác is, aki ki nem hagyott volna olyan órát, amikor engem nem feleltet. Elvégre egy falujabelinek „betéve” kell tudni a hit- és erkölcstant. Két évig voltam a fehérgyarmati általános iskola hallgatója, de vágyam és képzeletem szerint akkor is debreceni diáknak tartottam magam. Igaz, már nem gimnazistának, hiszen hiába volt az az egyház tulajdonában, a törvény, miszerint megszüntették a nyolc osztályos gimnáziumot, s létrehozták a nyolc osztályos általános iskolát (a hat osztályos elemi helyett), így az ott tanulók is általános iskolások voltak. De micsoda különbségek voltak általános és általános iskolák között! Fel sem fogtam, de ez végigkísért egész életemen.

Így hát hiányzok a mai képről, de ott van a második sorban a hirtelenszőke Milák Laci, vagy a baloldal végén a harmadik sorban a kerek képű Olcsvári Sanyi, akikkel a szülőfaluból együtt utaztunk 1945-ben és 1946-ban lehetetlen körülmények között a Mátészalka-Debrecen között cammogó vonaton.

Szerző: 2018. 07. 16.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése

Emlék

Ősz Zoltán alkotása 25×30 cm, pasztell. 2024 “Jaj, a gyerekkor mily tündéri kor volt: egy ködbe olvadt álom és való, ha hullt a hó az égből, porcukor volt, s a... Tartalom megtekintése