Eljegyzésbe csókolódzva

Szemelvények Bán Béla készülő EMLÉK(fény)KÉPEK című könyvéből

Ezt az értesítést egy Szabad Nép fejlécű borítékban találtam évekkel ezelőtt. Az újságnál töltött gyakornoki időm alatt (mint rendszeres rovat-ügyeletes) jó barátságban voltam a lap nyomdászaival. Nem is emlékeztem már, hogy ezt nyomtatták ki nekem vagy ötven példányban, miután meglátogattam őket március végén. Szép, merített papíron. Akinek tudtam, személyesen átadtam, de postán nem küldtem senkinek, nem volt bélyegre pénzem.

Volt nekünk, igen volt kicsike eljegyzésünk. Öt hónapi ismeretség után. De ez az öt hónap több volt, mint másoknak az évekig tartó udvarlás. Mi ez idő alatt ugyanis szinte együtt éltünk. A sors úgy hozta, hogy előbb kényszerből, majd szabad akaratból volt közös minden napunk, minden óránk, s nem volt perc, mikor ne tudtunk volna egymásról.

1956. november elsején indultunk háromnapos élelemszerző körútra az Alföldre, s azt követően a Rákóczi úti lány diákszállóban rekedtem. Sokan voltunk ott fiúk is akkor. A Pesten ragadt lányok pedig örültek, hogy a háborús időkben nincsenek egyedül. December 15-én indultam haza Szatmárba. Mikor a két hetes szülői látogatásról visszajöttem, s 1957. január elejétől elkezdtem dolgozni az Egyetemi Vöröskeresztnél, Vera minden nap bejött hozzám a Közgazdasági Egyetem épületébe, ahol a központi raktár volt, és ugyanott az iroda. Páran voltunk mindösszesen a magyarországi Egyetemi Vöröskereszt vezérkara. Alkalmi társulat volt ez, feladata az adományok fogadása, a zsákok, bálák bontása, jegyzőkönyvezése, szortírozása, szétosztása s kiadása a magyarországi egyetemeknek, főiskoláknak létszámuk szerint. Kerényi Mária (tanársegéd a Közgázon) volt a vezető, Horváth Tibor műegyetemi végzős hallgató a helyettese, magam a raktárvezető és öt raktárba beosztott diák. Valamint egy titkárnő, Kerényi egyetemi munkatársa. És tiszteletbeli tag lett hamarosan Mojzes Vera jogászhallgató, az én kicsi párom.

Arra az estére nagyon jól emlékszem. Már pár nappal előbb mondtam Kerényi Máriának: valamelyik este Verával jelképes eljegyzést tartunk. Semmi cécó, csak gyűrűt húzunk egymás ujjára. Neki van kettő, az egyik nagy rá, azt adja kölcsön. Köves ugyan, de megfordítjuk, a kő lesz befelé, és nem látszik, hogy női gyűrű. Én pedig felhúzom a jobb kezén a gyűrűsujjra az ő másik gyűrűjét.
Fél ötkor végeztünk a raktárban a ruhás zsákok bontásával, az élelmiszercsomagok szortírozásával. Vera mindent lekönyvelt, a raktáros srácok hazasiettek, mi Verával átmentünk a földszinten lévő irodába. Ilyenkor úgy sincsenek a többiek. Meglepetésünkre mindenki ott volt. Úgy tettek, mintha dolguk lett volna. Mikor felocsúdtunk a meglepetésből, Mária szólalt meg:

– Nem fegyelmi megbeszélés ez, bár az is lehetne. Bejelentés érkezett ugyanis. Két fiatal esténként, mikor mi már nem vagyunk itt, elfoglalja az irodát. Még hogy elfoglalja? Képesek villanyfény mellett összeölelkezni és – Úristen! – csókolózni. Úgy, hogy minden járókelő látja, hisz tudjátok, az iroda egy szintben van a rakparti sétánnyal. Ez kérem tarthatatlan. Magyarázkodó iratot kell küldenem a dékánnak, bár nem tudom, hogy megbocsájtható-e mindaz, ami történt.

Ránk néz, akik megszeppenve állunk. Elmosolyodik, majd a többiekhez fordulva ismét komoly az arca.

– A következmények pedig… Jaj! A fiatalok az eljegyzésbe csókolództák magukat.

Kitört a nevetés.

Horváth Tibor kinyitott egy üveg francia pezsgőt – Bécsből küldte a legutóbbi szállítmánnyal a Nemzetközi Egyetemi Vöröskereszt embere –, és gratulált. Poharak kerültek elő, megtörtént a gyűrűhúzás és az őszinte gratuláció.

Ünnep volt az a nap!

Szerző: 2018. 04. 07.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló