Egy gyorsan múlt szerelem emléke
Szemelvények Bán Béla készülő EMLÉK(fény)KÉPEK című könyvéből
Magdi
Csak egy név. És egy kép. Tablókép.
Az első, amit leánytól kaptam.
Egy hirtelen jött és gyorsan múlt szerelem emléke.
1956. február elsejétől a Szabad Nép című újság gyakornoka voltam. Az egyetem küldött oda, gyakorlandó az újságírást. Púp lehettem a Pártélet rovat hátán. Témát nem kaptam – keress magadnak, mondták. Így jutottam a Levelező rovathoz. A lányok kedvesek voltak. Kínáltak lakásüggyel, a helyi Tanács packázásairól szóló levéllel. Rengeteg, rengeteg levél. Hisz akkor az emberek minden megoldhatatlan dologra azt mondták: „Megírom a Szabad Népnek.”
Egyszer csak egyikük kezembe ad egy szépen, de kétségbeesetten fogalmazott levelet:
– Járj utána, izgalmasnak látszik.
Megvolt a cím: XI. kerület, Sashegy egyik üdülőkörzete.
Maga az egyszobás kis ház is üdülő volt egykor. Lakói nem tudták, kié lehetett, kényszermegoldásként kapták a Tanácstól sok évvel ezelőtt. Az anya – úgy ötvenes asszony – ordított velem, mikor megtudta, honnan jöttem:
– Kikaparom a szemét, ha nem tűnik el azonnal!
Elódalogtam. A sarkon túl ért utól az asszony nagyobbik lánya. Ott, az egyetlen szobában szólni sem tudott hozzám. Mindkét karján egy-egy gyermek. Egyik kicsi, a másik kisebb.
– A húgomat, Magdit keresed, ugye? Elkísérlek hozzá, erre gyere.
Jelentős külsejű, stabil ház. Ez már lakóterület lehet, nem üdülőövezet. A ház asszonya mérgesen kiált kísérőmre:
–Takarodj innen, te kurva!
– Csak az urat kísértem, Magdit keresi.
Magdi hátul volt, az épületek mögött. Kunyhó volt az, ahonnan előjött, olyan, amilyet nyaranként játékból építettünk gyermekkoromban. Tavaly még a kislibákat zárták ide éjszakánként. Most üres, ide ágyaztak meg a lánynak. Itt nem találja meg az anyja vagy a pasija. Egy szuszra mondja ezt el a ház asszonya, aki már megenyhült, hogy kísérőm fürge léptekkel ment vissza gyermekeihez. A lány kisírt szemekkel jön elő. Leteszi a könyvet, amit olvasott, lesimítja a szoknyáját, megigazítja a haját. Rám mosolyog, de ebben a mosolyban több a fájdalom, mint a pillanat boldogsága.
– Hol beszélgethetünk? Tudod, a levélről.
– Sétáljunk. Nincs errefelé semmi, ahova be lehetne ülni.
Mégis leültünk a város szélén egy nagy fa alá. Őszinteséget kértem, másként nem tudok segíteni.
A történet maga dráma, ha lenne, aki megírja. Így csak tőmondatokban a dolog lényege.
A kerületi gyámhivatal helyezte el őt a középiskola kollégiumába, mikor felvették az óvónőképző szakközépbe. Anyját és kapcsolatát eltiltották az ő meglátogatásától. Az asszony már nem volt férjnél, de nem élt egyedül. Igen, kitartott volt mellette a fiatalember, jóval fiatalabb az anyjánál, aki kötötte magához, a férfinak dolgoznia sem kellett, pedig az asszonynak is csak itt-ott volt munkája. A házban lakott még öt évvel idősebb nővére, aki betanított munkásként dolgozott, falatra jutó fizetésért. Mindig túlórázott – legalábbis ezt mondta, csak hogy minél kevesebbet kelljen otthon lennie. Egy éjszaka mégis megtörtént. A férfi az ő ágyában kötött ki. Az anyja ébren hallgatta végig az erőszakos légyottot. Nővére tiltakozott, de az anyja nem védte meg. Akkor sem, később sem. Hárman együtt éltek az egykori víkendház egyetlen szobájában. Törvényszerűen jöttek a gyerekek, nem tudott védekezni.
Magdi most érettségizett. Ezzel bezárult előtte a kollégium kapuja. Hova mehetett volna?
A férfi már az első ott töltött éjszakán próbálkozott. A nővére segített neki kimenekülni. Kódorgott reggelig. Ezek a háziak fogadták be ideiglenesen. Ők jó emberek, helyet csináltak neki.
Másnap ismét ott voltam. Ki kellett egészíteni a történetet, kitisztítani a homályos részeket. Ismét kint, a városszéli fa alatt. Csak csók volt, talán szerelmes csók, semmi más. Vigyáztunk egymásra. Újabb találkozást és segítséget ígértem.
A szerkesztőségben a rovatvezetőtől kértem tanácsot. Takács Kálmán megérezte, hogy személyesebb a kapcsolat. Kérdezte is. S mikor kiderült, hogy szép a kislány és engem megérintett, már bánta, hogy előbb tanácsolta: forduljak segítségért Jóború Magda miniszterhelyetteshez. Mondta is: – Egyszer s mindenkorra tanuld meg, a privát életet és az írást külön kell kezelni. Ebben az ügyben nem járhatsz el, érzelmeid más irányba visznek.
De akkor már nem tudott volna senki megállítani. A K.vonal (közvetlen telefon nagyfőnököknek) a lap telex szobájában volt. A lap munkatársai, szigorúan munkaügyben, bárkit hívhattak. A Szabad Nép varázsszó volt, azonnal kapcsolták a miniszterhelyettest. Elmondtam: semmi mást, csak egy olyan óvónői állást keresünk egy most érettségizett szak-óvónőnek, ahol munkásszállás is van, bár az illető budapesti lakosnak számít. Ismertettem a körülményeket. Ígérte, sürgősen utána jár, holnap hívjam ebben az időben. (Azért megkérdezte a Szabad Nép személyzetisét, valóban az vagyok-e, akinek bemutatkoztam.) Másnap lediktálta a címet. A MÁV óvodája a Bajcsy-Zsilinszky úton. Holnap jelentkezzen a lány az óvodában és a munkásszálláson.
Boldogan rohantam még aznap délután Sashegyre. Másnap pedig elkísértem Magdit az óvodába.
A szerkesztőségben kiderült, ez volt az utolsó dobásom a rovatban. (Szerencsére a Mezőgazdasági rovat pár hónapra befogadott.) Nem számított, szeptemberben visszamentem az egyetemre. És elmélyült a kapcsolatom Verával, a későbbi feleségemmel.
Még az év, tehát 1956 novemberében a Ménesi úti diákszállóban Vera telefonját vártam, hogy megbeszéljük, mikor megyünk be együtt anyjához a kórházba. Azt hittem, ő hív, mikor szóltak, hogy telefonom van. Magdi volt vonalban. Kért, este találkozzunk a pályaudvaron.
Mosonmagyaróvárig megy, onnan valahogy eljut a határig. Menjek vele, menjünk együtt ki Bécsbe. Ő a vonat indulásáig vár. De elmegy, akkor is, ha nem leszek ott.
Mikor az óvodában elhelyezkedett, akkor találkoztunk utoljára. Akkor kaptam tőle ezt a tablóképet.
Egyedül vágott neki egy idegen világnak.
Szerkesztő: M. Szlávik Tünde
