Csónakkal a Szamoson

Szemelvények Bán Béla készülő EMLÉK(fény)KÉPEK című könyvéből

Mindenünk volt a Szamos. Hiába tiltott édesanyám, már hatéves koromban szerettem volna tizenkettő lenni, akkor bátran leszökhettem volna a vízhez (kikapok persze akkor is). Nem kellett a tizenkettőt megvárni, nyolcévesen már leszöktem, még aznap megtanultam a vízen maradni (kutyaúszásban), s így vagyok máig.

A folyó adott nekünk halat (édesapámat meg is büntették, a kaparó-hálót pedig elkobozták). Ő adta a vizet a leveshez (a kannában vittük a kertünk aljából, ülepíteni kellett egy órát, s tiszta, lágy vize volt a folyónak), benne fürödtünk, a partján, a palajon napoztunk és építettünk homokvárat (ó, hány embernek összeomlott az életében), a tőle rettegtünk áradás idején.

1970 májusában pedig a töltésén menekítettem 86 éves édesapámat, gyalogoltunk négy kilométert, jobb kezünknél a tengernyi víz, ha leguggolok kicsit, kezem belelógathatom. Alig indulunk el, jó apám máris aggodalmaskodik:

– Jaj, Olga, mi lesz veled?

Mert édesanyám otthon maradt, nem jött hozzám a fővárosba, ki eteti az állatokat? Aztán a víz el ugyan nem öntötte el a falut, mégis minden harmadik ház – a vízparti öreg templommal az élen – összeomlott. A talajvíz feljött, s alulról ázott át a vályog.

A harangot is szólásra bírta szinte minden évben, vízbe fulladt emberért, gyermekért sírt a kisharang.

De mikor a kép készült, béke volt és nyugalom. Négyen voltunk, éppen a főszereplő hiányzik a képről. Persze, valakinek fotózni is kellett. Csepei Tibor nevét említettem már ebben a sorozatban. Az édesanyja született itt, apja pedig, Csepei Zsigmond Vetés községből ide költözött a lányos házhoz, s tíz év múlva elindultak, a nagyvárosban keresni meg a boldogulásukat. Megtalálták-e vagy sem, nem tudhatom, őket már nem ismertem, csak a fiukat, aki nyaranként itt töltött egy-egy hónapot. Nagynénémnél lakott, így kerültünk barátságba. Az ő ötletére kértük el a hajót Kristin Erzsi nénitől, a révész feleségétől. (Igazában ő volt akkor a révész, mert ha Jóska bátyám akart volna átevezni velünk, valahol Apátinál kötünk ki. Nagy volt abban az időben a korcsma bor forgalma…)

Naplemente előtt indultunk el (a képen kezemben a lapát), s szürkület után érkeztünk vissza. A csónakban rajtunk kivül Bacskó Zoli ült még, és Májer Árpád evezett mellettem. Feleveztünk vagy három kilométert, s onnan csorogtunk le szép lassan, olykor visszafogva a hajót a szamoskéri révig. Közben pedig Csepei Tibi pengette a gitárt, és énekelt hozzá. Csodaszép percek voltak ezek. A víz felerősítette a gitár hangját és a fiú énekét. Nem hallott még olyat a falu. Tibor énekelt már szólót a Rádióban, de így gitárkísérettel az esti folyó felett – a két oldalon futó füzesnek csapódva az ég felé szórta a hangot, hát ilyet még nem hallhatott a kéri nép.

Mire a révhez értünk, vagy húszan várták, hogy kikössünk, hogy megismerjék, miféle szerzetek ezek, akik ezen a nyári napon ilyen gyönyörűséget okoztak nekik. Más gyönyörűségük nem is volt az úr 1952. évében.

Szerző: 2018. 04. 07.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló