Nyíregyháza

A gyerekeknek talán sikerül ezúttal rábeszélni nyolcvanhatodik esztendejében járó édesapjukat, hogy elég volt a munkából. Ideje letenni a tűt és a cérnát, megpihentetni a szabóollót, vágott úgyis olyan hosszú vásznat, hogy körülérné még a földet is. Meg aztán nyolcvan éve a munka gyötri ezt a testet, igazán megérdemel egy kis pihenést. Ha egyáltalán meg tud lenni a nyüzsgés nélkül, a folyamatosan érkező megrendelők nélkül, akiknek egy része a messzi múltat is hozza magával.

De hát hogyan is kezdődött? 1910-ben született Nyíregyházán, a Dankó-bokorban. Hétéves volt, amikor szívbeteg lett az édesanyja. Mivel 1914-ben a fronton veszett az édesapja, neki kellett a családról gondoskodni. Csordásként kereste a kenyeret, sorkosztos volt. De élni kellett! A magafajta szegény árvának önmagáról kellett gondoskodni. Nagyon sokat dolgozott, gyötrődött a teste, talán fényes, emlékekkel teli gyermekkora sem volt, mert mindig a helytállást követelte tőle az élet. Ez nagyon erős kötelességtudatot alakított ki benne. Erre akkor is nagy szüksége volt, amikor meghalt a húgának a férje, aki után öt gyerek maradt árván, s őket is neki kellett segíteni.

Vareha József csendesen, a nyolcvanöt esztendő higgadt bölcsességével és nyugalmával csak úgy jellemzi az elmúlt időket, hogy viszontagságosak voltak, mégis szépek. Büszkén emlegeti ma is, hogy kocsmába sohasem járt, és ha kávét akart inni, mindig a legelegánsabb helyet választotta.

Az élet haladt tovább a maga útján, az édesanyja férjhez ment egy városi emberhez, akiről csak annyit mond most, hogy rossz ember volt.

A kisfiú Nyíregyházán inaskodott a város legjobb, de legszigorúbb szabómesterénél, Tenigli Károlynál. Először egy nyaklevest adott az inasnak, csak utána kérdezte meg, hogy mit csinál. Ettől függetlenül hálás neki, mert igazi szakembert csinált belőle.

Neki is köszönhette, hogy felkerült Pestre 1925-ben, ugyanis a mesternek volt egy szabász barátja, akinek eldicsekedett az inasa tudásával. Jelentékeny volt a cég, amelynél munkát kapott, királyi beszállító volt, ahogy akkoriban mondták. A tanyán született fiatalember ezután szmokingokat és frakkokat varrt. Nagyon megszerette mindenki, de ő is igyekezett megtanulni, amit csak lehetett. Ezért is járt külföldre, ahogyan valamikor a céhes legények tették, mert minden országban látott valamit, amit itthon is hasznosítani lehetett. Tizenhat éves volt, amikor eljutott Ausztriába, majd szinte évenként más-más országba.

Tíz évet töltött Budapesten, de hazahúzta a szíve meg egy kislány iránt érzett szerelme. Erről ugyan szemérmesen hallgat, de az tény, hogy 1933-ban tért haza Nyíregyházára, s még abban az esztendőben meg is nősült.

Két év múlva önállósította magát, rövid idő alatt sikeres szabómester lett belőle. De ez nem ment olyan könnyen, mint ahogyan most az emlékezetből felmerül. Azt mondta a feleségének: Húzzuk le a gyűrűt, tegyük a zálogházba, mert pontosan annyit adnak érte, amennyibe az iparigazolvány kiváltása kerül. Így is történt. A gyűrűket is sikerült visszaváltani, a három helyiségből álló üzlet is meglett.

A házasságból három fiú született, igyekezett őket tisztességgel felnevelni, iparos embereknek, mert azt tapasztalta, hogy bárhol a világon a szakmából meg lehet élni, ha nagyon akar az ember. Igaz, lelkiismeretesség kell hozzá és szorgalom.

Nagyon szépen éltek a feleségével, harminc éven át ápolta, de nem roppant össze, gondozta hűségesen. Amikor meghalt, úgy gondolta, hogy egy férfi nem maradhat feleség nélkül, keresett magának egy élettársat. Jól élnek, boldogok.

A második háború szétdúlta a formálódó terveket. Még akkor is, ha ő nem volt a fronton, mert a hátországban nagy szükség volt kiváló szabókra. A málenkij robotból neki is kijutott. 1944-ben elhurcolták, három évet töltött Oroszországban. A tizenöt-húsz fokos hidegben úgy melegedtek, hogy nézték a távoli kémények füstjét. Eleinte nagyon rossz volt, lefogyott harmincnyolc kilóra, de aztán ott is szabóműhelyt nyithatott, külön lakása volt, s az otthonról küldött levelek is hamar eljutottak hozzá. Alig akarták hazaengedni, marasztalták erősen, de nem akart egyetlen perccel sem tovább maradni, mint ahogy muszáj volt.

Amikor 1947-ben hazatért, rendbehozta az üzletet. Szép elegánsra sikerült. Nem örülhetett sokáig, mert ’50-ben egyszerűen kirakták belőle. Háromezer forintért üzlethelyiséget vásárolt, és megfogadta, hogy sohasem lesz olyan előkelő, mint az előző. Nehogy valakinek megtessen, és rátegye a kezét. Ebben a kis saroküzletben dolgozik mindmáig.

Mindig olyan munkát adott ki a kezéből, amire nem panaszkodott a vásárló. Éppen ezért voltak, akik messze földről eljöttek hozzá, mert hallották a hírét.

Ha most visszatekint az életére, elégedetten állapítja meg, hogy sikerült elérnie azt, amit gyerekfejjel eltervezett: árvasága ellenére is eléri a céljait, megmutatja, hogy szorgalommal, tehetséggel boldogulhat az ember.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 4. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1996.)