Fehérgyarmat

Bornemisza Anna (Tóth Józsefné) 1943. december 30-án Tiszabecsen született. Itt járt általános iskolába, s innen közvetlenül a budapesti Szentkirályi utcai ápolónőképzőbe vezetett útja. A Baross utcai klinika és a Heim Pál Gyermekkórház adta az alapot, s amikor 1963 őszén megnyílt a fehérgyarmati kórház, haza jött. Autóbusszal járt be a harminc kilométernyire lévő határszéli faluból az akkori járási központba. Amikor megnyílt az egykori kastélyban a nővérszállás, felhagyott a naponkénti bejárással. Öt évig lakott a szállón, majd a fehérgyarmati Tóth Józseffel házasságot kötött 1969-ben. Házasságukból egy fiúgyermek született. Miként az édesapa, fia is szakmunkás lett, autószerelő. Megnősült, Péter fiuk a második évezred végén született. Ő az egyetlen unoka.

Ani nővér négy évtizede a belgyógyászat dolgozójaként megszámlálhatatlan beteg gyógyításában segédkezett. Az eltelt időben kiemelkedően magas színvonalú munkát végzett. Ezzel érdemelte ki, hogy egy nagyon felelősségteljes feladattal bízták meg: gyógyszeres nővér lett.

– Mindig a belgyógyászati osztályon dolgoztam. Öt év elteltével látták úgy főnökeim, hogy rám bízhatják az osztály betegeinek gyógyszeres ellátását napi rendszerességgel. Akkor még csak hagyományos módszerekkel lehetett dolgozni. Mostanra már számítógépes technika, korszerű nyilvántartás, pontértéktáblázat motiválja munkánkat. Az óriási változások azt is jelentették, hogy hurcolkodnunk kellett. Az a nővérszálló, ahol annak idején lánykoromban laktam, az átalakítás időszakában belgyógyászati egységként adott otthont sokszor nagyon súlyos betegeknek.

Főnökök mentek – főnökök jöttek, Tóth Józsefnére azonban bizton számíthattak. Persze nemcsak a vezetők, de a kolléganők és elsősorban a betegek. Egyre több modern műszer érkezett a kórházba, ezen belül a belgyógyászati osztályra. Ma már olyan betegfigyelő műszerek segítik a nővér munkáját, amelyek nagyban hozzájárulnak a betegek életének megmentéséhez. Ez persze azt is jelenti, hogy kevesebb a foglalkoztatott nővér. Sok-sok ifjú nővér került a negyven év alatt a fehérgyarmati kórházba, s már több éve „Ani néni” lett az egykori Ani nővérből. Ez persze semmit nem csökkentett korábbi munkabírásán.

Egy pillanatra, 1998 decemberében úgy vélte, él a nyugdíjazás lehetőségével. Azonban nem az a fajta, aki jól érezte volna magát a kórház nélkül. Örömmel fogadták visszajövetelét.

Sajnos őt is utolérte a betegség. 2000. március elsején őt kellett ápolni. Megműtötték tüdődaganattal. Jól dolgoztak az egészségügyiek. Olyannyira, hogy négy hónappal később már fiatalokat megszégyenítő lendülettel dolgozott tovább. Pedig az átalakítás, az építkezés miatt egyik épületegységből a másikba kell többször átmennie, bármilyen is volt az időjárás. Legfeljebb kabát és esernyő került elő. Mindenki Ani nénije rendszerezi a gyógyszereket, egyeztet orvosokkal és ápolókkal; meglátogatja a betegeket. Maga is érzékeli, hogyan gyógyulnak az osztály betegei.

Azt viszont a kórház vezetői érzékelték, hogy Tóth Józsefné gyógyszeres nővér kivívta munkatársai és betegei elismerését. Dr. Vadász Mária főigazgató felterjesztésére, kiváló szakmai munkájára tekintettel Pro Sanitate kitüntetésben részesült. Az egészségügyi miniszter Semmelweis Ignác születésének 182. évfordulóján adta át a kitüntetést a gyógyszeres nővérnek. Egy olyan nővérnek, aki hosszú évek óta nap mint nap bizonyította emberségét, szakmai felkészültségét, munkabírását.

– Tizennégyen vagyunk ápolók a fehérgyarmati kórház belgyógyászati osztályán. A minőségi munka fő követelmény. Nekem elvem volt és maradt: Mindig a beteg legyen az első! A minőségbiztosítás óriási előrelépés. Mindent pontosan adminisztrálunk. Feleslegesen nem adunk gyógyszert vagy éppen infúziót. A dokumentáció időigényes, de bármikor bizonyító erejű. Ugyanakkor nem hiányozhat a jó szó, az emberség. Ha sikerül egy kezelésre váró beteg ágyához pár percre leülni, s elmondani: milyen vizsgálatok várnak rá, azokat hogyan végzik majd el, a beteg megnyugszik. A nehezebb vizsgálatokra, a kellemetlenségekre is úgy készül: mindez az ő gyógyulását segíti elő. Ha időm van, megpróbálok később is visszamenni.

Azt tapasztaltam, hogy a beteg nagyra értékeli a tisztességgel elvégzett ápolást, a bátorító, jó szót, azt, hogy törődtünk vele. Természetesen egyikőnk élete sem felhőtlen. Egészségünkkel, megélhetésünkkel szinte mindegyikünknek vannak gondjai. A beteg azonban azt szeretné, ha mindent megkapna, amire gyógyulásához szüksége van.

Tóth Józsefné egyike azoknak az egészségügyi szakdolgozóknak, akik amikor felveszik fehér köpenyüket, elfelejtik saját gondjaikat, s azon igyekeznek, hogy egyéniségükből sugározzon: meggyógyulnak a gondjaikra bízott betegek. S ha többségében így lesz, érdemes küzdeni.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 13. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)