Nyíregyháza

Optikus. Elég hát a szemét figyelni. A melegen sugárzó barna lencséket az áttetsző üveg mögött. Mert természetesen okuláré hegyel az orrán, de csak cégérként. Az erdőjárók kutató tekintete messze viszi, a kristálykorongban nem torzít egyetlen dioptria sem. Mellesleg az egyedi keretben a lehető legvékonyabb, a szem látványát, nem torzító csillogásmentes lencse van. Hogy olyan legyen, mintha nem is lenne. Mondom, csak cégérként, egy optikus cégéreként.

Mert Tóth József kezdhet bármi másba, ízig-vérig a szakmájában él. Amennyire földönjáró ember, olyannyira álmodozó is, de olyan, aki az álmokat a földre hozza. Mert teljesült, amire szerintem mindig vágyott. Egy saját kristálypalota, egy kacsalábon forgó saját üzlet Nyíregyházán, a belváros csendes sarkában. Messzire fehérlik a ház a Malom utca végén, s fölötte a zöld kikacsintó szem. Éveken át dédelgette, tervezte a Nagy Művet. Hisz az évtizedek alatt lassan összegyűlt hozzá minden. A szakma, melyet Mátészalkán a Magyar Optikai Művekben szerzett meg, a kapcsolatrendszer, melyet a FOTOPEX, majd a belőle alakult Kontrax üzlet vezetőjeként épített ki. S már csak a mersz és a pénz hiányzott.

Saját családi házából épített optikai szalont. Pedig féltő gonddal csinosítgatta, alakítgatta az öreg, de masszív, hűvösét, melegét mindig tartó vályogfalakat. Először csak egy kis látszerészműhely született, aztán a terasz, az udvari lámpák, kerti sütő. Nem kérdés, hol ivódott vérébe a kétkeziség. Juhász ember fia, s ha a juhásznak egy fadarabocska akadt a kezébe, abból estére lett mindig valami, addig farigcsálta. Középiskolásként pedig házépítő parasztmestereknél dolgozott, akik egy személyben voltak ácsok és kőművesek is.

A barátok közül − már akik nem ismerik igazán − furcsán néztek rá oly sok mindenért. Talán azért, mert más a fontos számára. Más értékrend szerint, s sokkal nyugodtabban, s néha úgy tűnik lassabban él mint más. Nem várja minden este fél nyolckor a legfrissebb híreket a televízió előtt ülve. Mert nem vett televíziót. „Amíg volt, elfelejtettem barkácsolgatni, olvasni, a gyerekeimmel játszani. Ha lenne, biztos nézném, de akkor annyi mindent nem csinálnék meg.”

Az állandó tág térre, szabadságra vágyó lélek beköltözött egy kilencedik emeleti lakásba. Hogy a tér, a szabadság érzése a vevőké legyen.

A palota, ha nem is kacsalábon forog, de egy leveleitől megfosztott nyírfán nyugszik. Tóth József itt sem tud elszakadni a fáktól, az erdőtől. Az urai messze mezők, a lápszél fia gyerekként a legelős-szántós vándorlást megunva nyári munkásként az erdészethez csapódott, hogy az Ecsedi-láp mellékvizeihez telepített égerfás, nemes nyáras területet kapálja, kaszálja.

Az erdő illata vissza-visszahívta, így lett több, mint 15 éve vadász. De optikus vadász. S azon vette észre magát, sorra keresik fel a sporttársak, hogy ezt a távcsövet, azt a távcsövet „csináld már meg Jóska.”

Így Tóth Józsefet sohasem hagyják nyugodni a lencsék. Attól kezdve, hogy ott volt 1970-ben 19 évesen a Mátészalkai Optikai Művek alapítói között, arra készülve az akkori politikai akarat szerint, hogy Európa szocialista részének lencsegyártó fellegvárát teremtse meg. Rá két évre már Jénában találta magát, ahol a Zeiss gyárban véste agyába és kezébe a mérhetetlen precizitást. Tizenöt év után vált meg Mátészalkától és lett a honvédség optikusa. Betartva a váltások ötéves ciklusát 1990-ben került a FOTOPEX-hez „műhelyesnek”, majd lett kereskedő is, boltvezető. S újabb öt év után indult saját szalonja.

Ilike, Luca, Flóra, azaz Fofi. Tóth József életének ez a három hölgy adja a mindennapok boldogságát, az ünnep csodáját. Felesége, Ilike egy pillanatig sem féltette, talán még nála is jobban bízott a vállalkozás sikerében. Most pedig ő várja a támogatást a maga álmához. Waldorf iskolát és óvodát szeretne indítani Nyíregyházán, hogy a Rudolf Steiner által megalapozott pedagógia, a szabadságra nevelés ne csak saját gyermekeinek tegye örömmé a tanulást, a szellemi és testi fejlődést. A láz mindkettőjüket hatalmába kerítette. Rohannak, rohannak, rohannak, hogy helyet, lehetőséget, pénzt kapjanak, hogy tanárokat nyerjenek meg az ügynek, hogy szülőkben is társra leljenek. És együtt díszítették már jó páran a termeket, együtt csiszolták és festették a padokat, készítették a süteményeket. Lelkesen, szabadon. Lucáért, Fofiért és a többiekért…

Tóth József 45 éves. A magány, a magánakvalóság jelképének, egy juhásznak a fia. Aki nagyon szereti az embereket, aki mindig köztük van, nekik magyaráz, nekik mesél. Tanulságos, igaz és igazabb történeteket. Lehet, hogy csak egy szemüveg, vagy egy kontaktlencse marad meg a találkozásból. Pedig csak jobban oda kellett volna figyelni a szavakra, a tanácsokra.

Hajdanán, még Mátészalkán lánglelkű munkásszínpados volt, sőt rendezést is vállalt. Tudja, milyen az, amikor egy lélekig vágó monológ után döbbent csendben indul el a takarások mögé, hallja saját lépteit, s a taps csak akkor dörren fel, amikor eltűnik a színpadról.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 5. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 1996.)