Szól a kakukk, hallgat a puska

Zsoldos Barnabás vadásztörténetei

img_0116.jpgA május szépségéről nem lehet velem vitatkozni. A csöndes májusi eső nem csak a gazdáknak ér aranyat, a természet minden élőlénye csodálatos arcát mutatja annak, aki a változásokat, a legapróbbakat is képes észrevenni, s örömét leli bennük.

Néhány nappal ezelőtt vendégként vadásztam annak a falunak a határában, amelynek dűlő elnevezéseit gyermekkorom óta ismerem. Erre csak akkor döbbentem rá, amikor Kiss B. Zoli barátom, vendéglátóm sorolni kezdte, hogy jár a disznó a Grünében – valóban Grüné volt az a határ rész, az emberek így könnyebben kimondták –  van egy jó bak a Balogh-tanya környékén, de cserkelhetsz a gemzsi út –  Gemzse községbe vezető föld utat mondják így – mentén is.

Zoli valószínű látta szememben azt a felcsillanó fényt, amit a régen nem hallott nevek lelkemben kifejtett hatásának tulajdonítok, ugyanis folytatta,  a Roklicét és a Nemesi fordulót is figyelmedbe ajánlom.

Választhatsz, mondta.

Nem volt könnyű. Végül is a Szabadság tanyához közel eső gazdák szőlőjét választottam, ami már csak nyomokban emlékeztet arra az időszakra, amikor vidám nótázás hallatszott a „hegy” oldalból szüreteléskor. Valamikor, az itt termett Feri, Dalavári, Izabella, Rizling –  eszembe se jutott valamennyi –  jelentette a nyírségi embernek a finom nedűt. Ezeken gondolkodva haladtam a lénián, s megállapítottam, évek óta nem művelik a szőlőt a gazdák. Ez egy kicsit fájt, de nem szólhatok meg senkit, hiszen a mi családunk szőlői is megműveletlenek Gyürében, a gemzsi út másik oldalán. Azt viszont néhány lépés után láttam, az őz otthonra talált ebben a dzsungelben, mert óvatlanságomat kihasználva egy suta ugrott be a közeli akácosba. Ahol suta van, ott bak is, morogtam fogaim között és lépéseimet jobban a természet rendjéhez, csendjéhez igazítottam. Sőt, megálltam, mert egy kakukk szólalt meg, amiről gyermekkoromban azt gondoltam, az csak a beregi oldalban a Tisza partján található hatalmas nyárfák lakója.

Megálltam és számoltam, hányat kakukkol, mert annyi évem van még hátra. Hányszor hallottam szüleimtől, hogy a kakukk tudja, s számoltuk közösen. Ha hamar elhallgatott, akkor sem estünk kétségbe, mert tudtuk, hogy nem így van, de jó volt ez a kis játék. Szóval számoltam és szívtam tüdőmbe a jó levegőt, az ismerős illatokat. Ha változott is valamennyit, én ott nem érzékeltem. Boldog voltam. Tizenötnél hagyta abba madaram, s csak reménykedtem nem űzött velem senki tréfát, mint az megesett Rodostóban a fejedelemmel. Nem volt kedvem mozdulni, hosszan távcsöveztem, amikor két fület vettem észre a szekérút melletti fűben.

Egy mezei nyúl eszegetett teljes lelki nyugalommal, s nem kellett megzavarnom, mert ellenkező irányba, apró bakugrásokkal kezdett eltávolodni. Tovább haladtam, s a természet által jobban visszahódított, régi utat választottam. Itt valószínű ebben az évben még ember sem járt, futott át rajtam a gondolat, amikor velem szemben az út jobb oldalán a lábszár középig érő fűből egy suta emelkedett fel az késő délutáni szieszta után. Nem vett észre, mozdulatlanul állok. Távcsövem a szememhez ragasztom, minden porcikáját alaposan szemügyre veszem. Gyönyörű teremtése az Istennek. De nincs egyedül, a kicsi barkás bakocska most tápászkodik fel, s követi az anyját. Még mindig mozdulatlan vagyok, nem szeretném, ha megzavarnám ezt az idilli békét, nyugalmat. A suta már a szőlő gyenge hajtásait csipegeti, s domb lejtése miatt nem is látom sokáig. A második évében járó bak velem szemben, de valószínű nem látott még embert, mert időnként rám néz. Mozdulatlanságom és az anyja közelsége valószínű megnyugtatja. Alig várom, hogy mozduljon, a domb alja felé vegye az irányt. Semmiképpen sem szeretném, ha riasztanának.

Más történt. A kis bak leheveredett a fűbe. A füle látszik ki, de én sem maradhatok az idő végezetéig mozdulatlan. Döntök, elindulok, de nem nézek rá. Tőlem tíz méterre fekszik. Szemem sarkából figyelem, az okos kis állat belelapult a fűbe, most ő a mozdulatlan. Így haladok el tőle pár lépésre. A lénia végén örömmel állapítom meg, hogy nem zavartam meg a természet csendjét.

Boldog vagyok.

Zoli érkezett a dűlőút végéhez. Gratulálhatok, te lőttél? Hallottam a lövést, de nem én voltam, válaszoltam, s kérdés nélkül mondtam gyermekkori barátomnak, hogy nagyon szép vadászatban volt részem. Akkor nem részleteztem, de most már tudod.

Olvasóterem
Szerkesztő: M. Szlávik Tünde
Written by
Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése