A markazi gím péntek tizenhárma

Zsoldos Barnabás vadásztörténetei

Furcsa viszonyban vagyok a számokkal. Magam 12-én születtem, amely tudvalevőleg a tökéletességet jelenti – csak feleségem ne olvassa ezeket a sorokat –, s mi ezen a napon kezdtük három napra tervezett vadászatunkat, Markazon Bugya István szemészorvos barátommal és Kohajda Csaba erdésszel. Nos, a számmisztika nem jött be, mert nem láttunk semmit. Amikor késő este ágyba kerültem, arra gondoltam, valószínűleg meg kell vizsgáltatnom a szememet. Majd megbeszélem Istvánnal, és ezzel a jó érzéssel aludtam el, mert részemről elintézett volt a dolog. Azóta is… Meg egyébként is, nincs az a csinos nő, akit ne vennék észre, tehát nagy baj nem lehet. Az esti, szóró-közeli várakozáshoz tartozik, hogy az erős szürkületben muflonokat véltem látni. Kiderült a Mátra csapdájába estem. Az utolsó mátrai vulkánkitörés óta ott fekvő kőtömb tévesztett meg, amiről azt gondoltam, hogy figyel bennünket.  Nos, ezért fogalmazódott meg bennem a szemvizsgálat szükségessége. De mondom, nincs a fiatal csinos nő, akit észre nem vennék. Ergo, nagy baj még nem lehet a szememmel.

Másnap hajnalban korán ébredtünk, Csaba a svájci Omega órát meghazudtoló pontossággal érkezett. A gyors haditanács után – ők értették egymást, tudták melyik vágás, lénia, patakmeder merre van – egy bizonyos pontig mentünk barátom ISUZU terepjárójával, amely először vett részt igazi vadászaton. A terv az volt, hogy elejtem azt az őzbakot, amelynek agancsa egészen különleges.  István átadta nekem az elejtés jogát.

A bak tartja a területét, szinte naponta látják Csaba és kollégái. A fiatal erdész, mintha olvasott volna gondolataimban, de az is lehet, hogy előző este beszéltem neki, arról, hogy nem lesz belőlem hegyi vadász, mert nem szeretem, ha a tüdőm majd kiköpöm, hogy levegőhöz jussak. Mit ne mondjak, még ma is hálával gondolok rá, mert határozottan kijelentette, innen lefelé cserkelünk, s majd az aljban találkozunk a doktor úrral. A feltételezett helyeket Csaba mozgásából is érzékeltem, rendszeresen és hosszan távcsöveztünk, leültünk egy-egy fatörzsre vártuk a markazi daliát.

Gyönyörű világba cseppentem, csönd, békesség, nyugalom körülöttünk. A hajnali nap sugarai a madarak kedvét is meghozta. Zengett az erdő, de az is lehet, a vendégnek kijáró koncertet hallottam, csak nem vettem észre, hogy Csaba „vezényli” a világ legszebben muzsikáló zenekarát, amelyben a cinkék, pintyek, őszapók, rigók játszották a prímet. Különösen a sárgarigó volt elemében szinte irányította a láthatatlan zenekart, mikor melyik szólam zengjen szebben. Most a szálerdő következik, véltem felfedezni, most a fiatalosból szóljon a vendég és a Napköszöntő. S mindezt felerősítve adta tudtunkra egy-egy fakopáncs dobszólója, vagy talán a kakukk és a szajkó ide nem illő kiáltozását, rikoltozását akarta elnyomni, mert falsul hatottak az Isteni zenekarban. Gyönyörű koncertben volt részünk Csabával. A kakukk gyermekkorom gyönyörű madara – nem vicc – az én madaram volt. A Tisza ártéri erdejében hallottam először és sokáig. Amikor a Nyírségben és máshol is megszólalt, olyan érzésem volt hűtlen lett hozzám, de azért ma is szeretem. A szajkót nem tudom dicsérni, mert elkiabálja, hogy hol vagyok.  Fecsegős egy madár. Akkor haragszom rá. Máskor viszont gyönyörködni tudok tollruhájában.

Volt időm így mélázni, mert a bak nem mutatkozott, s már majdnem az aljba értünk, amikor egy koca malacaival csörtetett el közelünkben, még mielőtt észrevettük volna őket. A szél elárult bennünket.

Az út végén tisztás fogadott és egy erdészház. Csaba itt élte gyermekkorát. Édesapja is erdész volt. Az alma nem esett messze a fájától, így már nem csodálkoztam azon, hogy apró részletességgel beszélt a környező patakmedrekről, megmutatta a kutat ahonnan a vizet hordta annak idején.  Emlékeiben felidézte a virágzó ház körüli gazdálkodást, amelyet szülei teremtettek meg. De nem maradtak ki azok az emlékezések sem, amikor télen szinte az ablakáig merészkedtek az éhes, fázó őzek és egyéb állatok. Szép, mit szép, gyönyörű gyermekkora lehetett kísérőmnek itt Isten szabad ege alatt.  Éppen befejeztem a gondolatsort, amikor megérkezett István és kísérője. Ők sem találkoztak senkivel és semmivel. De, nem is csodálkoztam ezen, mert eszembe jutott péntek van és 13-a.  Mindenesetre úgy váltunk el este még minden jóra fordulhat…

Újra felfelé kapaszkodott az ISUZU. A már ismert helyen megálltunk és eldöntöttük Csabával, hogy a Kavicsoson haladva talán találkozunk muflonokkal. A távcsövezés, a hallgatózás egymást követte, de semmi árulkodó jel, „semmi hang az ünnepélyes csendben” -, jutottak eszembe Petőfi szavai, s nem véletlenül, ő sem szerette a hegyeket.  Egyszer csak Csaba lába gyökeret eresztett, mert hosszan kémlelte a szemközti hegyoldalt. Ott a bekerített fiatalosban van egy spíszer bika és egy tehén. Igen ám, de előttünk a Vár patak, amelyben nincs víz, de a meredek hegyoldalon le kell ereszkedni legalább kétszáz métert, majd fel háromszázat, hogy a Biske nevű hegy aljára átmenjünk.   Csaba kérdően nézett rám.

– Vadászni jöttem, Csaba nem a teraszon üldögélni. Induljunk!

Nem részletezem nagyon, de az biztos, hogy még a muflonok is meggondolják, hogy itt rövidítsék le az utat, ha a szemközti csemete fiatal hajtásaiból akarnak csemegézni. Végre találtam egy kézbeillő botot, aminek segítségével lefelé lassítottam haladásomat, majd a patak túlsó partján feljutásomban volt nagy segítségemre. Hányszor megfogadtam már, hogy a Bockerekből származó, Kovács István barátom készítette mogyorófa célzó bot nélkül nem indulok el a hegyekbe… Legnagyobb örömünkre a szarvasok gyanútlanul csipkedték a friss hajtásokat.  Csak nem zihálhattam olyan rettenetesen, ha nem hallottak meg. De még nem volt vége megpróbáltatásomnak, mert a szél az aljból éppen a szarvasok felé fújt.  Csabának ez meg se kottyant.  A kocsi úton nagy kerülőt tettünk meg, majd fel a hegyre újabb háromszáz méter következett, hogy mögéjük kerüljünk.  Csak el ne essek. A szeder indája, a zöldben nem látható vulkanikus kövek próbára tették az inakat, az izmokat, a gerincet s nem utolsó sorban az egyensúlyozó képességünket.

Csaba ment elől, megpróbáltam a nyomában maradni, ami többé-kevésbé sikerült is. Egyszer csak kővé meredt, és szája mozgásáról olvastam le, ott a szarvas. Csak még egy lépést engedjen meg, mert nem látom. Igen, most szembe néz velem. Most én válok szoborrá, hogy az ünő el ne ugorjon.  Érzem, Csaba várja, hogy cselekedjem. Lassan emelem a 7×64-es Zastavámat az arcomhoz, majd átvillan az agyamon, szabadkézből kell lőnöm. Nincs más választásom. A nyakából látszik bő tíz centiméter és a feje magasodik ki a tölgy csemetéből. A lövés után kísérőm már levett kalappal teszi meg a köztünk lévő két lépést. Az ünő egy lépést sem tett a lövés után.

– Gratulálok – mondta, hangjában az őszinteség és az öröm egyaránt benne volt. Kezet fogtunk, sőt meg is öleltük egymást, ami teljesen természetes volt, mert megdolgozunk a sikerért.  Az aljban került kalapom mellé a töret, az ünő szájába az utolsó falat, s elkészítettük fotókat is. István, aki hallotta a lövést megnézte az óráját. Péntek 13-án 17 óra 50 perckor került terítékre, a Mátrában elejtett első vadam. Összenéztünk, s mind a hárman tudtuk még nagyon sok idő van sötétedésig.

Tegnap este azt láttuk, hogy a közeli szórón kilenc órára felették a vaddisznók a kukoricát. Döntöttünk. Én ülök oda, István pedig a közeli másikra lesre.  Csabával közben letegeződtünk, a koccintást bepótoljuk a szálláson, s közben azt is elmondta itt úgy kell lőni, hogy ott maradjon a disznó, mert ha fel felé szalad, akkor sem, és ha lefelé szalad, akkor sem tudunk utána menni az áthatolhatatlan sűrűben.  Könnyű ezt mondani, fogtam fel szavait. Nem sokáig várakoztunk, amikor ágreccsenést hallottunk, majd megjelent egy tavalyi süldő. Evett néhány szemet a kukoricából, majd a felfelé vezető sűrűbe beváltott. Talán szólt a többieknek, jöhetnek terített az asztal, és nem puskaporos a levegő. Már négyen csámcsogtak a kiszórt morzsolt kukoricán. Csaba halkan súgta a legközelebbit meg kellene lőni, mert gyorsan sötétedik.  Egy lépést sem tett a sűrűk felé. Ott feküdt előttünk, fél kilenc után nyolc perccel. Ezt is Istvántól tudjuk, mert ekkor is megnézte az óráját. Csaba csak annyit mondott, mesélhetnek nekem arról, hogy péntek, 13-a nem hoz szerencsét.

Azóta én sem tudom, hogy 12-e, vagy 13-a a tökéletesség napja.

Olvasóterem
Szerkesztő: M. Szlávik Tünde

Hasonló

Téli alkony

Ősz Zoltán alkotása  Petőfi Sándor: ALKONY (részlet) Olyan a nap, mint a hervadt rózsa, Lankadtan bocsátja le fejét; Levelei, a halvány sugárok, Bús mosollyal hullnak róla szét. Néma, csendes a... Tartalom megtekintése

Buckavidék Fülöpszállás

Bíró Ernő alkotása Ezen a szélfútta  vidéken,  ahol mindig  változik a terep,  ahol a  cipő, és  zokni kérgessé  válnak az  éles  homoktól, nem  egy  sétatér.  Magasan a bucka tetején  kapaszkodnak... Tartalom megtekintése

Charles Bukowski

Biszák  László alkotása Ne szépítsünk,  nem kívánja  meg  tőlünk  senki  sem,  ha  valami, valaki nyers,  nem  bűn!!!  Legyen  egyenes,  őszinte, és  férfias!  Saját  maga is  kegyetlen  őszinteséggel  írta  meg  saját ... Tartalom megtekintése

Sceptrum

Tüttő  József alkotása A fordítás  szerint:   Ősi  hatalmi  jelvény,  ami alá  tartozik  az ítélkezés, igazságosság  a  jogszolgáltatás!!  Jogar!! Életünket  mindig   beszorítani  látszik  rendszabályok  közé,  mivel  bőven  akadnak,  akik ... Tartalom megtekintése

Santa Maria della Salute

Huszár  Boglárka alkotása Mit  kívánunk   egy  festménytől?  Mi keltette  fel a figyelmünket?  Ki  festette?   Ki  Ő?    ….és  még  lehetne   tovább is   faggatnunk  magunkat,  de nem... Tartalom megtekintése

Büszke lázadók

Hargitai Beáta alkotása Kis kitérővel jelentkezem, valami mással, amit tőlem megszoktatok, és a reakciókból olvasva, egyre nagyobb kedvvel festegetek csak úgy szabadon, minden megkötés, és szégyen nélkül. Élvezem a színek... Tartalom megtekintése

Amikor még megénekeltük Romániát

„Szeretem a Nyárád mentét, Gazdag a föld, szelíd az ég” A múlt század hetvenes éveinek a közepétől a nyolcvanas évek végéig hatalmas tömegeket megmozgató fesztiválláz tombolt Romániában. A  több szakaszból... Tartalom megtekintése

Az ínyencek piaca Tiranában

         

Hunyadi János albán fegyverbarátja, Szkander bég

Szent István Bazilika, Budapest

Huszár  Boglárka alkotása Kis  túlzással:  világjáró  Boglárkám    mindig  boldogan  fogadja  be  egy egy  idegen  ország  szépségeit,   áradozik  a helyszínen,  és  a  hazamentett  látnivalók  fotón rögzített  emlékek,  még  nagyobb ... Tartalom megtekintése