Történt egyszer, nagyon régen, még édesapám vadászott – ma 94 éves – az őszi betakarítás idején a kévébe kötött górét raktuk fel a szekérre, de néhány kévét ott hagyott a fasor mellett és jó széles alapot képezve egymáshoz szellősen kúp formájában állította fel. A tetejét még fűzfavesszőből készített gúzzsal is átkötötte, hogy a szél meg ne bontsa.

Gyermeki rácsodálkozással meg is kérdeztem miért, nem rakjuk fel a szekérre, egyáltalán mi a célja ezzel a kúppal? Ebben az időben már el-eljártam „vadászni” vele, így megálltunk a munkában és elmagyarázta, hogy télen ide húzódunk be, így szélvédett helyről lessük meg a fogolycsapatokat – akkor még voltak –, a fácánokat, nyulakat, amelyek a kökénybokros fasorban szívesen húzódtak meg a jeges szélben, vagy a rájuk lecsapó ragadozó madarak elől. Ezt úgy hívják – tisztán emlékszem a szavára –, hogy Kukkgóré.

Erre aztán nem került sor, mert a duplacsövű 12-est elvették tőle. Ez abban az időben – 1956 előtt – könnyen megtörtént bárkivel. Csak a peremezőt sajnálom, amellyel esténként a „puskagolyót” gyártottuk. Ez kézen-közön eltűnt, mert odaadta valakinek, az továbbadta, soha nem került vissza hozzánk.

De elkanyarodtam eredeti témámtól. Az élet úgy hozta, hogy a sok-sok vadászkönyv elolvasása, majd ilyen témájú rádióriport elkészítése után a vadászvizsga is elkövetkezett. Talán még az államvizsgán sem izgultam annyira, mint ezen az elméleti számonkérésen. Ment minden, mint a karikacsapás, ahogyan errefelé mondják. Ekkor megszólalt a vizsgabizottságból az egyik tag, és azt mondta: – Ha megmondja mi a KUKKGÓRÉ vadásszá, is fogadom.

Megállt bennem az ütő, a tananyagot rojtosra tanultam, de ezzel a kifejezéssel nem találkoztam. Egy pillanatra kővé meredtem, mint az űzött vad, amely sejti a veszélyt és csak az jutott eszembe, hogy ez a szikár hivatásos vadász, aki sarokba szorított, talán futtában is elfogja a nyulat. De már a másik két vizsgabiztos is engem figyelt, sőt a teremben a sorstársak is…

E néhány pillanat alatt is éreztem, hogy ismerem a kifejezést, hallottam már valahol és akkor elkezdtem a szó értelmét ízlelgetni. Megelevenedett előttem a több évtizeddel ezelőtt végzett munka, meg amit akkor édesapám elmesélt.

Már bele akartam fogni a részletes ismertetésbe, annak etimológiai jelentésébe, amikor – ma már barátom és vadász cimborám a tiszakóródi Horváth Árpád – annyit mondott, bíztam benne, hogy egy szatmári vadász ismeri ezt a kifejezést. Vadásszá fogadom.

Két momentum miatt írtam meg ezt a kis történetet. Az egyik, hogy édesapám 2004 karácsonyán kezébe vette 12-es duplacsövűmet, és azt mondta: Jó vadásznak lenni. A másik, hogy a kifejezés ne merüljön a feledés homályába, még akkor sem, ha ma már nem használunk kukkgórét, mert nincs hozzá napraforgószár.

2005. január 4.