Mint egy család

Zsoldos Barnabás vadásztörténetei

– (Nyílt levél egy vadászbaráthoz)–

Autónk november egyik hétvégéjén kellemes duruzsolással fogyasztotta a kilométereket. Már Somogyországban jártunk, így a különböző beszédtémák során egyre többször került szóba úti célunk, a vadászat. Dr. Bugya István főorvos barátom invitálását nem tudtam visszautasítani, nem is illett volna. Az igazsághoz tartozik, nem vadásztam még a legendásan híres vadászmezőn. Természetesen hallottam a világhírű lábodi gímbikákról. Nem oda iparkodtunk, az a terület a főút jobb oldalán helyezkedik el, mi a bal kézre eső, a délebbre fekvő Szulokra igyekeztünk.

Már a gépkocsiból lehet látni, vadban bővebb ez a vidék, mint az ország keleti régiója. Nem győztem számolni a szemünk elé kerülő, rudlikban található dámokat. A tarvadazás időszakát írtuk, s a látottak alapján belül azt súgta valami, sikeres vadászatban lesz részem.

Az elhelyezkedés nem érdekes, kellemes környezetű, vadászok számára kialakított hotel vagy panzió, már nem is emlékszem a nevére, jó benyomást tett rám azonnal. Sőt arról is döntöttünk, ha megérkezik Robi, a hivatásos vadász, megmondjuk neki, az esti órákban kimegyünk terepszemlét tartani, azaz „vadászni.  Az idézőjel azért indokolt, mert vadbőség ide vagy oda, el sem sütöttük a fegyverünket. Másnap reggel és este már nem így volt.

A vasárnapi visszaindulás előtti hajnalban  olyan búcsúzási hangulatban  egy öreg vadkörtefás lesre ültem, balról az erdő és pár kilométerre a Dráva, előttem pedig egy nagy tábla hajdinatarló, azon túl újra erdő. Jobbra egy legelő, amelyet a birkák látogattak leginkább. A hajdinatáblát nem szántották fel, a vad szívesen látogatta, csipegette a tarlóban felnövő gyomnövények fiatal hajtásait, de az is lehet, hogy a kipergett szemeket is szívesen szedegették.

Lőtávolon kívül, a domb hajlatában az őzek már kiléptek az erdőből, de azt is megtanultam a három nap alatt, hogy az Alföld nagyvadját, az őzet nem kell lőni, hanem a dám- és a gímállomány szabályozása a legfontosabb feladat. Sok volt belőlük, különösen borjúból, ünőből, tehénből.

István egy másik lesre ült, elválásunkkor hangsúlyozta: „Ne feledd vadászni jöttünk. Jó helyen ülsz, az erdőből fognak kiváltani dámok.  Ez azt jelenti, az említett vad nőivarú egyedeit korra való tekintet nélkül lőhetem bátran. Közben kezet fogtunk, s az ilyenkor szokásos jókívánságokat is elmondtuk egymásnak.

A kissé csípős novemberi hajnalban gyorsan eggyé váltam a természettel, s ha vadászom, akár két napot is kibírok étlen-szomjan, azaz nem matatok, hanem figyelek mozdulatlanul. Ez olyannyira sikerült, hogy a vadászszenvedélye  vagy talán éhsége  által űzött vadmacska is csak akkor vett észre, amikor a les felső hágcsóin járt. Életemben nem láttam hasonló szaltót és talpra ugrást, mint amit a gyűrűs farkú bemutatott. Fújt vagy kettőt és gyorsan eltűnt a szemem elől. Valószínű ő is szokott itt figyelőállást felvenni.

Újra csönd ereszkedett a tájra. Fülemben maradtak István szavai, de ezen nem csodálkoztam, hiszen rádióriporteri betegség, hogy képesek vagyunk mindent rögzíteni, amit hallunk. Szóval reménykedve vártam. Természetesen az őzeket folyamatosan távcsöveztem, s abban is reménykedtem, hogy a szemközti erdőből rövidesen megérkeznek „őnagyságáék.

Valami reccsent bent. Letámasztott fegyverem helyzetét megnéztem, hogy akár odapillantás nélkül is koccanásmentesen fel tudjam emelni. Minden idegszálammal vadásztam…

Már látom is – elevenedik meg bennem a történet ,  egy pettyes bundájú dámborjú nyújtogatja a nyakát, majd kilép és a tarlószélben csipegetni kezd. 7×64-esem már a kezemben van, sőt a bajor tüském is a lapockájára néz. Nem húzom meg a ravaszt, bentről újra ágak reccsenését hallom.

A vadászathoz türelem kell, mondom magamnak. Eldöntöttem megvárom a zaj okozóját.

Egy tehén lép ki óvatosan, közben a borjú gyanútlanul szedeget a tarlón alig harminc méterre tőlem. A tehén is ott áll a közelében, időnként körbenéz, remélem, nem lát fel a lesre. Vadászkörökben ismert a dámnak az a tulajdonsága, hogy ellenőrzi, tartózkodik-e valaki a lesen. Meg sem mozdulok.

Már a tehén jobb lapockájára, – blattjára  néz fegyverem. Ha a tehenet ejtem el, a borjú ott marad és lesz időm őt is elejteni. Fordított sorrendben csak a borjú marad terítéken, a tehén azonnal elugrik. Amíg ez végigfutott rajtam, ahol a borjú és a tehén kiváltott, érkezett a koronás fő. Lenyűgöző volt a látványa. Két hatalmas lapátjának minden csipkéje tökéletesen kirajzolódott a hajnali napfényben. Lélegzetvisszafojtva gyönyörködtem a természet tökéletes alkotásában.

Csatlakozott a többiekhez. Hiszen ez egy család:  apa, anya és a gyermek , villant az agyamba. Most már csak a látvány érdekelt, s azok a megfogalmazhatatlan emberi érzések kerítettek hatalmukba, amelyeket karácsony táján érez az ember, amikor hazajönnek a gyermekek az unokákkal. Néhány hét és itt van Szent Karácsony Ünnepe, jutott eszembe. Teljesen emberinek láttam a három dám együttlegelészését. Ez egy család  fogalmaztam meg újra, s észre sem vettem, hogy fegyverem már letámasztottam. Ma sem emlékszem, mikor helyeztem vissza a magasles sarkába.

Közben mind a hárman elérték a szemközti erdőt, beváltottak. Írhatnám, hogy kavarogtak bennem a gondolatok, jól tettem-e, hogy elengedtem őket, vagy az intelmet kellett volna megfogadnom, hogy vadászni jöttünk. Ez utóbbi ott és akkor már eszembe sem jutott. Már csak arra vártam, hogy István megérkezzen. Tudtam, nem jön üres kézzel, mert hallottam lövést felőle.

–  Neked, nem jött ki semmi?
– Nem  –  válaszoltam határozottan, sőt talán még bosszankodó hangsúllyal is igyekeztem mondani, hogy hihetőbben hangozzék.
– Nem akarom elhinni – – voltak az első szavai.

Elhitte, nem hitte, nem tudom,  mindenesetre többet nem szólt. Úgy emlékszem, láttam egy gondolatfelhőt átsuhanni az arcán, különösen a homloka árulkodott. Én igyekeztem az ő sikeres vadászatára terelni a szót. Sikerült. Erről a hajnalról pedig az eltelt évek alatt sem beszéltünk…

Kedves István Barátom! Ott és akkor gyönyörű vadászélményben volt részem. Füllentettem, de nem bántam meg, és most  azt akarom, hogy tudd az igazságot.

Vadászbarátod: Barna

2009. november 23.

Olvasóterem
Szerkesztő: M. Szlávik Tünde

Hasonló

Téli alkony

Ősz Zoltán alkotása  Petőfi Sándor: ALKONY (részlet) Olyan a nap, mint a hervadt rózsa, Lankadtan bocsátja le fejét; Levelei, a halvány sugárok, Bús mosollyal hullnak róla szét. Néma, csendes a... Tartalom megtekintése

Buckavidék Fülöpszállás

Bíró Ernő alkotása Ezen a szélfútta  vidéken,  ahol mindig  változik a terep,  ahol a  cipő, és  zokni kérgessé  válnak az  éles  homoktól, nem  egy  sétatér.  Magasan a bucka tetején  kapaszkodnak... Tartalom megtekintése

Charles Bukowski

Biszák  László alkotása Ne szépítsünk,  nem kívánja  meg  tőlünk  senki  sem,  ha  valami, valaki nyers,  nem  bűn!!!  Legyen  egyenes,  őszinte, és  férfias!  Saját  maga is  kegyetlen  őszinteséggel  írta  meg  saját ... Tartalom megtekintése

Sceptrum

Tüttő  József alkotása A fordítás  szerint:   Ősi  hatalmi  jelvény,  ami alá  tartozik  az ítélkezés, igazságosság  a  jogszolgáltatás!!  Jogar!! Életünket  mindig   beszorítani  látszik  rendszabályok  közé,  mivel  bőven  akadnak,  akik ... Tartalom megtekintése

Santa Maria della Salute

Huszár  Boglárka alkotása Mit  kívánunk   egy  festménytől?  Mi keltette  fel a figyelmünket?  Ki  festette?   Ki  Ő?    ….és  még  lehetne   tovább is   faggatnunk  magunkat,  de nem... Tartalom megtekintése

Büszke lázadók

Hargitai Beáta alkotása Kis kitérővel jelentkezem, valami mással, amit tőlem megszoktatok, és a reakciókból olvasva, egyre nagyobb kedvvel festegetek csak úgy szabadon, minden megkötés, és szégyen nélkül. Élvezem a színek... Tartalom megtekintése

Amikor még megénekeltük Romániát

„Szeretem a Nyárád mentét, Gazdag a föld, szelíd az ég” A múlt század hetvenes éveinek a közepétől a nyolcvanas évek végéig hatalmas tömegeket megmozgató fesztiválláz tombolt Romániában. A  több szakaszból... Tartalom megtekintése

Az ínyencek piaca Tiranában

         

Hunyadi János albán fegyverbarátja, Szkander bég

Szent István Bazilika, Budapest

Huszár  Boglárka alkotása Kis  túlzással:  világjáró  Boglárkám    mindig  boldogan  fogadja  be  egy egy  idegen  ország  szépségeit,   áradozik  a helyszínen,  és  a  hazamentett  látnivalók  fotón rögzített  emlékek,  még  nagyobb ... Tartalom megtekintése