Csenger

Erdőhátnak nevezik azt a tájegységet Szatmárban, ahonnan Orosz Tibor indult, ahol a természet adta közegben élte gyermekéveit, s amelyet azóta sem tud elfelejteni. Kishodoson élt családja, ahol édesapja a termelőszövetkezetben igyekezett megteremteni a négytagú család anyagi szükségleteit. Tibornak a Túr folyó közelsége, az egyes évszakoknak megfelelő játékok a szabadban – közülük is leginkább a szánkózás és a korcsolyázás –, a barátok és az iskolatársak „egy mindenkiért, mindenki egyért” közössége jelentette az idő múlását. A méhteleki iskolából Szabó Sándor tanár úr útmutatásai alapozták meg a későbbi – ma már igazolt – döntéseit. Nyolcéves volt, amikor a nagy tiszai árvíz az ő otthonukat is romba döntötte, s azóta is érzékeny füllel hallgatja, amikor újra támad időnként a víz.

A sors úgy hozta, hogy – főként a Csengerben megépülő cipőgyár hírére – a martfűi cipőipari szakközépiskolában ismerkedett ezzel az iparággal. Lett volna közelebb, Nyírbátorban is ilyen – most már tudja, hogy jó döntés volt a messzibbet választani, hiszen ott szélesebb vertikumban és modernebb technológiát ismerhetett meg.

1980. augusztus elsején állt először munkába a Minőségi Cipőgyár csengeri üzemegységében, ahol gyakornokként előbb végigjárta próbálta a cipőfelsőrész-gyártás valamennyi fázisát, mielőtt a gyártás-előkészítésen kötött ki. Ezalatt levelező tagozaton megszerezte technikusi oklevelét is, s immár elméleti és gyakorlati jártassága birtokában szervezte a gyártás feltételeinek biztosítását. Ha az ember tudja is, szereti is, amit csinál, akkor természetes, hogy felfigyelnek rá: ezerkilencszáznyolcvannégyben a termelési osztály vezetője lett. Ez már összetettebb, újabb erényeket életre hívó feladat volt, jó és rossz élményekkel, kudarcokkal is meg sikerekkel. Ma már ő is tudja: az igazi ambíciókat úgy lehet kibontakoztatni, ha az embert beledobják a mély vízbe…

A rendszerváltás szele a privatizációval érkezett a cipőgyárba is, ami szintén nagy kihívás volt – Orosz Tibor mindig is szerette a kihívásokat. Az erre történő felkészülés során döbbentek rá, hogy nem is igazán az lenne nagy tett, ha a vevőnek – a Pécsi Bőrgyárnak – is megfelelnének, hanem az, ha saját lábaikon is megállnának. Az elképzelést hamarosan tettek követték: ezerkilencszázkilencven márciusában negyvenöten kiléptek a gyárból, és megalapították a Szamos Cipőipari Kft-t. Egy barakk épületet vásároltak, abban indult a termelés hazai bérmunkát megcélozva – eleinte keservesen, hiányos berendezéssel, de nagy hittel és akarattal.

Orosz Tibor máig nosztalgiával emlegeti ezt az időszakot: egyszerre volt a szabászok vezetője és raktáros, ha kellett, a vezetők is beálltak a szalag, a gépek mellé. Otthon a nemrég felépített családi ház teljes befejezése és várható anyagi terhei mellett várva-várt gyermekük közeli világrajövetele, a váltás okozta anyagi bizonytalanság feszítették, a fiatal káeftében pedig a bizonyítás vágya, az alapítóknak adott ígéret beválthatósága jelentett napi dilemmát és feladatot.

Az igyekezetet nemsokára szerencse is kísérte: egy német üzletember gyártatott velük igen szoros határidőre felsőrészt, amely nemcsak hogy időre, hanem valóban jó minőségben is készült el. Ezt az üzletkötőt Joseph Seibelnek hívták, aki aztán állandó partner, újabb csengeri cégek társtulajdonosa is lett. Ma is gyümölcsöző a Seibel-kapcsolat: egyszersmind ad állandó munkát a kicsiny város és tágabb környéke lakóinak, és szerez szakmai megbecsülést annak az üzemnek, ahol Orosz Tibor is megbecsült tagja a menedzsmentnek, s ahol optimistán kezdhették meg nemrég történelmük második évtizedét a dolgozók. Saját cége cipőit hordja, s nem tartja csodának, hogy hosszú ideig szolgálnak és kényelmesek.

– A kézi varrástól rugalmasabb és tartósabb is – mondja.

Horgászáshoz is megvan az erre rendszeresített cipő, csak az a baj, hogy egyre kevesebbszer húzhatja fel: a szakmai utak, a partnerekkel való kapcsolattartás, a gyári teendők, a Csenger–Seibel Futball Club szakosztályvezetői megbízatással járó elfoglaltság mind a szabadidő megkurtításával jár.

Pedig nagyon szeret családja körében lenni. Felesége, Lázár Lívia, a helyi Ady-gimnázium gazdasági vezetője és lánya, Lívia Diána – aki egy ezerkilencszázkilencvenes almaszedés idején született – szintén azt szeretik, ha valamennyien együtt vannak, vagy közös programokon vesznek részt.

Orosz Tibor máig gyakran jár vissza az Erdőhátra, a szülőhelyre. Szívesen segédkezik a szülői ház körül, akár almaszedésről, akár másról legyen szó. Az ottani vizekben valahogy a halak is máshogy harapnak. A szíve másik fele már régóta Csengeré. Ez a jó tíz éve várossá lett település a szeme előtt – és közreműködésével is – szépült, komfortosodott. Ha cégéhez ott még nem járt ügyfelek érkeznek, büszkén mutatja meg nevezetességeit.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 13. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)