Tiborszállás

A fényképről ránk tekintő arc vonásai egy, az életben sok nehézségen átment, ugyanakkor sokakon segített, mindig készenlétben álló emberé, Fácska Ibolyáé, aki száz évvel később az aradi vértanúk halálának napján született Srádi Mária Ibolya és Fácska János gyermekeként, Vállajon. Édesanyja nyugdíjas, édesapja 1984-ben hunyt el. Testvére János, építésvezető, míg Ottó öccse szobafestő. Két gyermeket nevelt föl, Szilárd fia családjával Mérken lakik. Leánya, Beáta a tiborszállási ápoló-gondozó otthonban dolgozik. Három szép unokának örül, Szilárd gyermekei Szabolcs és Szilárd ikrek, Beátának a fia, Zsolt 9 éves.

Nagyecseden érettségizett 1967-ben, majd Nyíregyházán szerzett ápolónői képesítést.

Ideg-elmeápolói szakképesítését ’72-ben kapott. Az új idők követelményeihez igazodva ismét iskolapadba ült, és az egészségügy átalakításnak, a piaci gondolkodásmód térhódításának megfelelően szociális vezetői-szervezői oklevelet vehetett a Miskolci Egyetemen 1997-ben.

Amint az alma mater kapuján kilépett, szűkebb szülőhazájában, Mérken a szociális otthonban helyezkedett el. A mai napig nagy szeretettel és megbecsüléssel gondol vissza egykori főnökére, Harangozó Imréné igazgatónőre. Tőle tanulta meg, hogy kell humánusan bánni a rászoruló, elesett emberekkel. Ugyancsak Harangozóné példáját követi, amikor saját beosztottaival keresi és találja meg az eredményes együttműködéshez szükséges hangot.

Molnárné életében 1984-ben új fejezet kezdődött, amikor is a tiborszállási ápoló- és gondozóotthon dolgozója lett. Ekkorra már gazdag tapasztalatra tett szert az ápolás és a gondozás területén. Az eltelt, közel két évtized alatt nemcsak az egészségügy fejlődött, hanem az ápolás és a gondozás komoly szakmai rangot vívott ki magának. Mindez azért történhetett így, mert olyan társadalmi csoportok, rétegek tagjai kényszerültek ilyen típusú otthonokba, szemben a korábbi gyakorlattal, mely szerint a családok vállalták magukra a rászorulók ellátását. A sérült emberek és a szociálisan hátrányos helyzetben élők közti határ egyre inkább zsugorodott és új fogalmat kellett alkotni a szakembereknek: halmozottan hátrányos helyzetűek ellátását kellett felvállalni a társadalomnak. A nagy ívű, heroikus küzdelmet csak olyan hatalmas empátiával megáldottak vehették fel, mint például Molnárné, Ibolya is.

A szakszerűbb ellátást segíti az, hogy az elmúlt húsz évben korszerűsödtek az ápolás technikai feltételei. Ma már az ápolónők munkáját is segítik modern egészségügyi berendezések. Csak egy példa erre, hogy egyszer használatos fecskendőket és tűket használhatnak, elfelejtve a korábbi sterilizálást.

A technikai korszerűsítés mellett legalább ilyen súllyal esett latba egy személyi változás, nevezetesen a mai igazgatónő, Sarka Béláné kinevezése az intézmény élére.

Őbenne olyan munkahelyi vezetőt ismerhetett meg Ibolya, amelyről csak álmodhat egy ambiciózus alkalmazott. Az igazgatónő és a főnővér maximálisan jó vezetői párost alkot. Mindketten tudják a másikról, hogy szakmailag profi, emberileg a tőle elvárható legtöbbet nyújtja, és erkölcsileg kikezdhetetlen. Sok év tapasztalata alapján becsülik egymást olyan mértékig, amely csak kiváló munkahelyi légkörben lehetséges. Mindketten egybehangzóan állítják a másikról, hogy nélküle nem tudnának ilyen eredményeket felmutatni. Sarkáné találóan jegyzi meg a főnővérről, hogy olyan, mint egy kis orvos. Azt a 24 fős ápolási részleget olyan szakszerűen irányítja, ami csak magasan képzett szakembertől várható el. Nem esik kétségbe, és nem rohan azonnal orvosért, ha egyszerűbb döntéseket kell hoznia, vagy egészségügyi beavatkozásokat elvégezni. A román határ közelében fekvő Tiborszállás egyébként sem arról híres, hogy kezelő- és szakorvosok tucatjai szeretnének itt munkát vállalni. Így felbecsülhetetlen kincset ér az a tudás és tapasztalat, amelyet Molnárné és az általa irányított ápolási részleg képvisel.

E gondolatot tökéletesen alátámasztja az a kép, ami az otthonban fogad. A nemrégiben átadott apartmanok az otthonosság érzetét keltik a látogatókban. A saját bútorokkal és személyes használati tárgyakkal felszerelt szép kis lakrészek a béke szigeteinek számítanak a bentlévőknek. S ahol a lélek nyugalomra talál, ott a testnek is kevesebb fájdalommal kell megbirkóznia. Nem véletlen, hogy a tiborszállási otthonban magas az átlagéletkor, az ápoltak szemmel láthatóan jó egészségnek örvendenek. Amit egybehangzóan állítanak, megbékéltek az élettel, szinte új családra találtak, napjaik izgalmasan, változatosan, igen jó közérzetben telnek el. Már nem gondolnak arra, hogy itt a végállomás.

Ebben óriási szerepe van Molnárnénak, aki 1985-ben a szociális otthoni ápolónőknek meghirdetett országos versenyen hetedik helyezést ért el. A nyugdíjazáshoz közeledve gondolatait egyre inkább az unokái kötik le.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanch 15. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003.)