Nyírbátor

Életveszélyes az épület – hivatalosan is azzá nyilvánították – amelyben Mészáros Zoltánnéval, a Nyírbátori Pedagógiai Szakszolgálat vezetőjével beszélgetünk. Arra a kérdésre, hogy nem félne-e ilyen körülmények közt dolgozni – a kezem beleférne egy hosszanti repedésbe az egyik falon – magától értetődő természetességgel mondja, hogy nem. Azt viszont gyorsan hozzá kell tenni, hogy a város önkormányzata megszavazta egy ingatlan odaítélését, így aztán a megérdemelt pihenő egy része azzal telik Sárikának, hogy a kőművessel tárgyal, egyeztet, hogy a Báthori utcában kapott házat augusztus végére beköltözhető állapotba hozzák. Talán éppen a 24. órában…

A pedagógiai szakszolgálathoz csak megszállított és mélységesen elkötelezett emberek jöjjenek dolgozni. Már csak azért is, mert hihetetlenül nehéz a sérült gyerekekkel foglalkozni, ez tengernyi türelmet és időt kíván. Ugyanakkor az eredmény jóval később jelentkezik. A siker majd a gyermek megszokott iskolai, otthoni környezetében csapódik le, a nevelési tanácsadónak csupán a munka jut.

– Ennek ellenére csodálatos szép pedagógiai tevékenységnek érzem – magyarázza Mészárosné, Sárika. – Férjemmel – aki sajnos, már nem lehet közöttünk – mindig is nagy türelemmel, szeretettel foglalkoztunk a hátrányt egészségügyi, társadalmi értelemben is elszenvedő gyerekekkel. A szociális vagy anyagi hátrányt talán könnyebb leküzdeni, mint a hozott betegségek vagy érzékszervi hiányosságok által okozott gondokat.

Mészárosné Nyíregyházán született 1946. április 25-én. Édesanyja, Zámbó Ida, a gyermekvédelmi intézetben a nevelőszülői hálózat csoportvezetőjeként tevékenykedett. Édesapja, Győri László, pénzügyőr – aki korán itthagyta családját. Testvére, Katalin, matematikai–kémia szakos tanár volt, a betegség őt is tragikusan korán elragadta öviétől. A férje, Mészáros Zoltán, gyógypedagógus. Tiszalökön a foglalkoztató iskola és nevelőotthon igazgatóhelyettese volt. A Békés megyei Magyarbánhegyesen pedig a hasonló típusú intézményt igazgatta. Házasságukból két gyermek született, Viktória pszichológus, Zsuzsa közgazdász. Mindketten Budapesten élnek, és a mama – nyugdíjas éveiben – majd a közeli Gödön lakik, családja közelében.

Sárika kertészeti technikumot végzett ezerkilencszázhatvannégyben, ezt követően a nagydobosi leánynevelő intézetben kertészként helyezkedett el. Nyíregyházán, Tarnai Ottó mellett, a kisegítő iskola és nevelőotthonban gyermekfelügyeletet is ellátott a kertészkedés mellett. Ám a gyermekkertészet rabul ejtette, elvégezte levelező tagozaton a Gyógypedagógiai Főiskolát, oligofrén pedagógiai és logopédiai tanár lett.

1973-ban költöztek Magyarbánhegyesre, ahol a férje igazgatóként, Sárika logopédusként dolgozott. 1977-ben a kisegítő iskola és nevelőotthon lett a következő állomás, immár Nyírbátorban, ahol a férj az addigi tapasztalatok alapján állította fel ezt az intézményt. A logopédusok megyei szervezés alapján, Nyíregyházához, pontosabban a megyéhez tartoztak. 1986-ban a városok már önállósodtak ebből a szempontból is, szinte mindenütt logopédus vezette a nevelési tanácsadót, amelynek Nyírbátorban az első pillanattól Sárika lett az igazgatója.

Úgy látja, ma már elismerik a munkájukat, az erőfeszítéseiket. A 15 év alatt több mint 10 ezer gyerekkel foglalkoztak, majdnem annyival, amennyien Nyírbátorban élnek… 1997-től újabb tevékenységi körrel bővült a munkájuk, a gyógytestnevelés és a mozgásfejlesztés is ide tartozik. Három fontos területet különíthetnek el a munkájukban, a pedagógiai és a pszichológiai tevékenységet, a logopédiát – ide tartozik a hallássérült gyermekekkel való foglalkozás is. Valamint a mozgásjavítás, amely az óvodában a mozgásfejlesztést, iskolásoknál a gyógytestnevelést jelenti.

Kihelyezett szakszolgálati tevékenységet is folytatnak, például fejlettségi vizsgálatokat végeznek, eljárnak a szülői értekezletekre is. Ez különösen indokolt októberben, amikor a beilleszkedés a probléma, és januárban, amikor a beiskolázás jelenti a legtöbb tennivalót.

Érdekes módon a pszichológiai jellegű gondok nem a hagyományos értelemben vett hátrányos helyzetű gyerekeknél jelentkeznek. Ahol a videó, a számítógép, a televízió az információforrás, és a szülők ezzel úgy hiszik, mindent megadtak a gyereknek, csak éppen a kicsi nem tanul meg beszélni. Szélsőséges eset, de a nevelési tanácsadóban jöttek rá, hogy az egyik kisgyerek azért nem beszél, mert hallássérült, s otthon ezt nem észlelték…

Szép élmények tucatjait sorolhatja a több évtized tapasztalati tárházából Mészárosné. Nagy öröm volt, amikkor az egyik afáziás beteg az első értelmes szót kimondta, vagy a fent említett hallássérült kislány ma kitűnő tanuló.

A megyei közoktatási közalapítvány három éve segíti anyagilag is ezt az áldozatos, nagy türelmet kívánó tevékenységet folytató intézményt.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 12. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2001.)