Mánd – Macskamán(d)ia

Szemelvények Szilvási Csaba Szatmári helynevek igézetében című művéből

Mánd a Szamoshát egyik legrégibb települése. Nem sokkal a honfoglalás után keletkezhetett. Nevét az 1181. évi cégényi oklevél (villa Mand) említi először. Első birtokosa a Mándi család volt. Jobbágylakossága nem is volt, a kisnemesek maguk művelték meg földjeiket (Maksai i73.l).

Kiss Lajos szerint a Mánd településnév abból a Man személynévből keletkezett d képzővel, amelyik a Mány helységnév alapjául is szolgált (FNESZ 402. l.). De elindulhatunk a Mánfa helynév nyomában is, amely a Melegmál, napos oldal jelentésű, félig török szóból származik. Ebből lett Melegmálfalva, majd az előtag elmaradása, az immár előtaggá előlépett elemben történő l-n váltás és a korábbi legvégső tag lerövidülése után alakult ki a végleges Mánfa forma (FNESZ 403. l.) Ez az út azonban nagyon „döcögősnek” és távolinak tűnik ahhoz, hogy ehhez a bájos kis erdőháti településhez eljussunk rajta.

„Járt utat járatlanért el ne hagyj!” − tartja a közmondás. Maradok hát én is a már (vagy ahogy errefelé mondják, „mán”) jól ismert ösvényen, amin a helybeliek is járnak. Mert közöttük − és ez is erősíti a személynévből való származtatás létjogosultságát − ma is él egy legenda, hogy a falu névadója egy Agg-Mánd nevű, párduckacagányos vitéz volt, Árpád vezér hűséges katonája, aki ebben a tejjel-(bocsánat, tejfellel)-mézzel folyó kis Kánaánban letelepedett, s a Mándi nemzetség nemzője volt.

Hogy a történetnek van alapja, azt mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy Túrricsén (Kálnási 458. l.) van egy Ogmand-lova-mezeje dűlő. Véleményem szerint, akinek a paripájáról szó van, az nem lehet más, mint az az öreg Mánd, aki Ricsén csak átmenetileg telepedett meg, aztán − mint vérbeli „noMÁND” − szedte a sátorfáját, lovára ült, és meg sem állt végső szálláshelyéig, a később róla elnevezett Mándig.

Mánd leghosszabb utcája a Fő utca, azaz a Felvég. Alvég nincs. Itt, a tejföllel-mézzel folyó kis Kánaánban minden bizonnyal kolbászból fonják még a kerítést is. Legalábbis abból, hogy az út alatti kibetonozott „fő-fő-főcsőnek” nem Áteresz a hivatalos neve, hanem Dudu, arra lehet következtetni. A dudu ugyanis Szatmárban az a horganyzott bádog fémhengerből és a végére forrasztott, körgyűrű formájú ütközőből álló alkalmatosság, aminek egyik végét a húsdaráló „kieresztőjéhez” illesztik, a másikra pedig ráhúzzák a tisztára mosott disznóbelet. A darálót megtöltik a már előzőleg ledarált, jól megfűszerezett kolbász- vagy hurkatöltelékkel, s tekerés közben − su-su-su, du-du-du − a dudun keresztül a belet megtöltik vele.

A Szekeresi út az az országút, amelyik Nagyszekeresre vezet, de van a községnek − ez a hivatalos neve − Szekeresi utcája is. Ennek a sarkán állott, egy kisebb dombon, az egy spondeus és egy anapesztus képezte, csupa zene, csupa ritmus Dombos-Dübögő nevű kocsma, amely a benne táncolók lábának dobogásáról kapta a nevét.

Ha Alvég nincs is, van helyette Szélvég. Ez az 1945 után nyílt Kossuth utca másik neve. Egyesek szerint azért, mert közel van a határhoz, és benne már jobban fúj a szél, de én azt hiszem, hogy sokkal logikusabb, ha nem a légmozgásban, hanem a „peremkerületi” helyzetben leljük meg a névadás okát. Persze, ezzel a logikus gondolkodással bánjunk csínján, mert például a község belterületén lévő Füzesben − kivétel erősíti a szabályt? − sokkal több az akác-és a nyár-, mint a fűzfa. A Csonka-sorral azonban, amelynek csak az egyik oldalán vannak házak, helyreállíthatjuk magunkban a „racionális egyensúlyt”.

A faluban két nagyobbacska tó van, az egyik a Kis- a másik a Nagy Vidra. A nagyobbikat − errefelé is olvassák Fekete Istvánt − Lutrának, a kisebbiket − ez sem a Légy jó mindhalálig című regényben szereplő „reskontó” szinonimája − Lutrinak becézik a tréfásabb helybeliek, akik szentül hisznek benne, hogy a kis állóvizekben tényleg éltek valaha ezekből a kedves állatokból.

A település „folyói” a Csomota, Nagy-csatorna vagy Nóborda, amit a helybeliek, játékosan, Mándbordaként is emlegetnek, az Új-tagi csatorna, amely a gazdája által a többinél később vásárolt Új-tagot vágja ketté, a Darvasi-csatorna, amely az egykor nemes madarakkal benépesült Darvas-dűlőt Alsó és Felső-Darvasra osztja és a Disznó-gátat kettészelő Disznó-gáti csatorna.

Mánd mocsara a Bákány volt, ami sást és nádat termett, amíg fel nem töltötték, és be nem ültették akácfákkal. A „Bákány II”, az Egyház bákánya, amelynek egyik része az Egyház-féle akácos, ahogy a hivatalos nevén Mándi-református egyházként szerepelt, de a nép körében csak Pap-tagként ismert dűlő is a református anyaszentegyházé volt. De hogy ki vagy mi volt az a „szészbontó” nevű valaki, vagy valami, akiről, vagy amiről a „Bákány III”, a Szész-bákány a nevét kapta, azt már senki sem tudja.

A Horgas rekettye nádas terület, a Józsa-féle fok talaja is vizenyős, és a nevét minden bizonnyal a kátyúból „kimásztató” − egy Kató-laposa vagy Katyó rekettyése résszel is rendelkező − Katyó vagy Kat-tó is csupa „lecs-pocs” volt valaha.

A „karakán” nevű Karakányos vagy Kalakányos akár egy török nevű tatár uralkodóról (Fekete kán, illetve Öreg kán) is kaphatta volna a nevét. A kara ugyanis törökül (kara kum=fekete homok) feketét, a kal pedig öregembert jelent. A dűlőt azonban −bár sokan, helytelenül, a sulyom szárát is kalakánynak hívják − egy fehér virágú mocsári növényről, a kolokány vagy kalakányról nevezték el.

A magyarok által csak „karasónak” ejtett orosz xopomo-hoz hasonló Karaksó (egy hajdani akácerdő) nevében is vagy a „kerek” karak, vagy a szláv krak, azaz holló van benne.

A mándi határ csicsergő nevű „ikerpárja” a Berecske- és a Derecske-hát. Előbbi, amelynek elnevezése feltehetően a berek becézett formájából, a berekecskéből jött létre, egy mocsaras részből emelkedik ki. Utóbbi, amely az országban önálló településnévként is ismert, az FNESZ (177. l.) szerint a hosszan elnyúló talaj-kiemelkedés jelentésű derék szóból származik, tehát nemcsak alaki, hanem jelentésbeli szempontból is szépen harmonizál „társával”. A Gerenda, a Gorond vegyes, de „a magas hangrendű felé hajló” változata is a határ egy hátszerű kiemelkedését jelöli.

„Jaj, nekem az a legszebb, mégiscsak az a legszebb, az a vadkörtefa, a félig lombjavesztett, áll a legelő szélén, áll a tűnő időben, nyája nélküli pásztor, szikár, magános őrszem…”− muzsikálnak bennem Sipos Gyula Elégia egy somogyi vadkörtefához című versének sorai, ha a mándi határban, a Gorondon álló, lelkemben is örökre „gyökeret vert”, gyönyörű vadkörtefára gondolok.

Mánd volt erdői az egykori „öreg rengeteg”, az Avas, a Csonkás, az Ered-hegy, amelynek utótagja nem kiemelkedést, hanem az erdő elkeskenyedő végét jelenti, az Eperjes-szeg és a Juharos, vagy ahogy régen nevezték, az Iharos.

A határ részei a Nagy-kaszáló, a Felső-legelő, az Alsó-legelő, a Ló-gyeplő, aminek a neve a Ló-gyepűből „szélhámosodott”, a Bitó, vagy Bitófa-tábla, amely a helybeliek szerint akasztófára való, átkozott rossz földjéről kapta a nevét, a Keserű-berke, amelyben állítólag olyan rossz ízű fű nőtt, hogy a szarvasmarha nem ette meg és a Köles-hely, amiben a „szegények gabonáját” termesztették. A Gettó nem a rossz emlékű zsidóüldözés idejéből maradt fenn. Mindössze azt szeretné − meglehetősen „eredeti módon” − jelezni, hogy a vele elnevezett dűlőt a hatvanas években körülkerítették, mivel be akarták telepíteni almafákkal, de aztán a „gyümölcsösítés” valami miatt végül mégis elmaradt.

A Zsira − ahogy a közeli Kömörőben lévő Zsira-szeg is − humuszban gazdag, termékeny földjéről kapta a nevét. Egy fenékkel két lovat nem lehet megülni, de Mándnak Hármas-feneke van. A mándi, a kömörei határ és a Mártonffy-tag találkozásánál lévő részt nevezik így. Ahogy utóbbi is, egykori tulajdonosa, illetve bérlője nevét viseli a Haynaué, a Feldmann-féle-szénégető, a Feldmann-féle-tag, a Fülep-tag, a Rotsteinből Róstánra „magyarosodott” Róstán-tag, a Székely-tag, a Pika-föld és az Óvoda-tag, amelyet egy Csepelyi Albert nevű gazda ajándékozott egykor a helyi „kisdedóvónak”.

A Verebes vagy Verebélyes nevével kapcsolatban azt „csiripelik” a mándiak, hogy a hajdan rajta állt búzakereszteket nyaranta gyakran ellepték a „csurik”. A „verebet patkol” vagy „verebet sarkantyúz” szólás Mándon régen azt jelentette, hogy „a suton ül”, „zabot hegyez”, azaz lopja a napot. A végével a Verebesre rímelő, Tüntünterebes dűlő környékén esténként csapongó denevéreket − vagy ahogy egy „tün-tündéri” szóval errefelé nevezik a „bőregereket” − tüntünterebéket lehetett látni. A mándi gyerekek, ha meglátták őket, a „Tüntünterebe! Gyere haza kására- vására, turóus haluskára”− rigmust kiabálták nekik.

„A mándiak tejfelesek”. „Folyik a tejfel Mándon”. „Gazdagok, mint a mándiak, tejfellel locsolják az utat” − hallottam gyakran, gyerekkoromban. A falucsúfoló alapja, hogy egyszer, régen férjhez ment egy lány Mándról egy távoli faluba. A lakodalom végeztével a násznépnek a vőlegényhez tartozó tagjai, az újdonsült menyecskével együtt, indultak hazafelé lovas szekéren. A búcsúzkodás utolsó perceiben az anya a szekér hátuljába, a kasfarba tett egy csupor tejfelt, hogy lánya, az új asszony tudjon mivel habarni. A kocsis a lovak közé csapott, azok vágtatásba fogtak, az edény feldűlt, és a vesszőből font szekérkas hézagain, az utcán kóborló macskák nagy örömére, a tejfel végigcsurgott a mándi Felvégen.

Mándot a „Téfelmánd” mellett „Macskamándként” is emlegették a környéken. „Kácc Mándra, téfelt nyalni” − hessegetett el maga mellől nagyanyám, ha a konyhában kotnyeleskedtem. Ahogy a kuss a „disznóeltávolító”, az uccu, ki! −ből lerövidült coki pedig a „kutyaelüldöző”, a német Katze szóból származó kácc a „macskakergető indulatszó” Szatmárban. A simándi szó − kisbetűvel írva − nem a kiváló magyar operaénekest, Simándi Józsefet, hanem (Csüry 296. l.) a hízelgő, mézes-mázos beszédű, simaszájú embert jelenti. Egy biztos. A szókimondó, egyenes mándi emberrel kapcsolatban sokféle jelzőt lehet használni, de ezt az egyet nem. Aki a faluban lakik, az, még ha csak suttyó, „tejfeles szájú” is, nem mézes-mázos. Mert a MÁNDI nem siMÁNDI!

(Szerkesztette: M. Szlávik Tünde)

Szerző: napkeletadmin 2018. 01. 17.

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

„Apalád-Botpalád” – A Palád...

A „keskeny út” − Uszka

„Csirittyés Ricse” – Túrric...

Sonkád – „S/rokON/KÁD”

Fülesd −„UgriFülesd”

Kölcse −„Aranyos-rév-hely”...

Kömörő − „Döbrögömörő”...

Tiszabecs – „Becses Becs”...

Milota−„Csupa i, csupa o, c...

Tiszacsécse − „Emlőország”...

Tiszakóród − „Bukóród”...

Szatmárcseke − Hát mindent ...

Kisar − „Illancsfalva”

Nagyar − „Magyar-Nagyar”

Panyola − Az Asas-laposok ...

Nábrád − Nábrádi "nábrándoz...

Tunyogmatolcs − „Kurtakocsm...

Jánkmajtis − „Pujánkmajtis”...

Kisnamény −„Loh-Aljamény”...

A két Szekeres − „Kis szeke...

Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!