Taktabáj

Tizenegy gyermekes, tősgyökeres taktabáji család legidősebb gyermekeként látta meg a napvilágot 1953. november 11-én, Taktabájon. Földműves édesapja 1952-ben egy felrobbant második világháborús lövedéktől elvesztette szeme világát, rokkantnyugdíjasként élte le életét, egy évtizede hagyta itt szeretteit. A ma már nyugdíjas édesanyja aktívan dolgozott a termelőszövetkezetben, a család fenntartásához hamar hozzájárultak az idősebb gyermekek is. Testvérei között van vállalkozó, rendőr, könyvelő, mindannyian dolgoznak.

Gyermekkora Taktabájhoz kötődik, itt tanult az általános iskolában, ahol átlagos tanulónak számított. A tanulás mellett az otthoni háttér állandóan arra sarkallta, hogy első a munka és a becsület, a szülők segítése. Szegénységben bár, de úgy éltek, mint mások, csak nekik többet kellett dolgozniuk a megélhetésért. Szerencsen a szakmunkásképző intézetben a mezőgazdasági kovács szakmát tanulta ki, majd mezőgazdasági gépszerelő képesítést szerzett. A Bocskai-gimnáziumban végezte el a középiskolát, majd Nyíregyházára vezetett az út, ahol gépésztechnikusi oklevelet szerzett.

Ezerkilencszázhetvenegyben, a helyi termelőszövetkezetben kezdett dolgozni szakmunkásként, majd hamarosan műhelyvezető-helyettes lett a gépműhelyben. Bő évtized múltán ment át a tarcali tsz-be, melléküzemág-vezető lett, előbb egy bőrkikészítő, később egy rúgógyártó üzemet irányított, egészen a rendszerváltásig. A korábbi központosítási politika teljesen kiszolgáltatta a faluját, amely szinte mindenben hátrányt szenvedett.

Ez motiválta döntését: ezerkilencszázkilencvenben elindult a polgármester-választáson, ahol nagy fölénnyel nyert. Egy a településirányításban, infrastruktúrában, egészségügyben, szolgáltatásban lemaradt társközséget „kapott”, mindez óriási kihívást, rengeteg feladatot jelentett számára. Szinte a nulláról indulva sorjáztak a feladatok: a polgármesteri hivatal létrehozása, a közigazgatás kiépítése. Aztán főállású jegyzőt alkalmaztak, önállóvá vált a település. Ezzel együtt az egészségügyi ellátás megszervezése is az első ciklusra jutott, hozzákezdtek az infrastruktúra kiépítéséhez is. Szükség volt mindehhez egy olyan képviselő-testületre is, amely kész volt felvállalni a nehéz feladatok sorát: mint például a járdaépítés, útépítés, a telefonhálózat kiépítése.

A második ciklus nagy feladatát a szociális háló létrehozása jelentette, gondoskodni kellett az önhibájukon kívül munkahelyüket elveszített lakosokról. Volt olyan időszak, amikor hatvan fő vett részt a településen közhasznú munkán. Ugyancsak óriási feladatot jelentett az oktatás helyreállítása, az egykori Patay-kastélyban ezerkilencszázkilencvenöt februárjában indult az oktatás, és megszervezték az óvodai ellátást is. Közben létfontosságú fejlesztésekre is sor került: úthálózat, közintézmények felújítása, öregek napközi otthona, orvosi rendelő, hogy csak néhányat említsünk. Bár nem teljes egészében, de sikerült a gázhálózat kiépítése is. Az elmúlt évek nagy kihívását a tizenegy településsel közösen épített csatornahálózat jelentette, jelenleg az átemelőszivattyúk telepítése folyik, az idén már a próbaüzemre is sor kerülhet. A sok terv közül – bár számtalan pályázatot nyújtottak be – egyet nem sikerült megvalósítani, ma is hiányzik egy 100 adagos konyha a település ellátásához.

– Polgármesteri tevékenységem során mindig napi kapcsolatban voltam az emberekkel – mondja Kékedi János. – Ebben a kapcsolatban az őszinteség, a tisztesség, a megértés volt a jellemző. Valószínűleg a nagycsaládból fakad, hogy szociálisan érzékenyebb vagyok az átlagembernél. Akkor van lelkiismeret-furdalásom, ha nem tudok segíteni az embereken. Az itt élők minden rétegével mindig meg tudtam találni a közös hangot, partnerei voltunk egymásnak.

Soha nem az elismerésért dolgozott, ezért is örült nagyon, amikor a Haza Hőse I. fokozat kitüntetést kapta az ezerkilencszázkilencvenkilences árvíz idején. Ezerkilencszázhetvenhatban nősült, felesége Mile Zsuzsanna óvodai dada, akivel máig kiegyensúlyozott házasságban él. Nélküle, az ő megértő támogatása nélkül, valószínűleg az elmúlt tizenkét év sem lett volna ilyen sikeres.

A polgármester úr szabadidejében nagyon szeret horgászni, ami pihenést, megnyugvást jelent számára. Horgásztanyája, egy kis faház a Holt-Tisza partján, igazi kikapcsolódásra ad lehetőséget. A kifogott halat főleg felesége készíti el, a sült ponty és a harcsahalászlé a kedvence. A horgászás mellett évente három-négy alkalommal vadászni is szokott meghívásos alapon, az apróvadászatot (fácán, nyúl, vadkacsa) kedveli. Polgármesterként elégedett eddigi életútjával, sok segítséget kapott munkatársaitól, elsősorban Virágh Zoltánnétól és a névrokon Kékedi Jánosnétól. Úgy érzi, most kell átadnia a stafétát, ebben megromlott egészségi állapota is szerepet játszik, igaz, a „Hogyan tovább?” ma még nyitott kérdés.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 3. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)