Erdőbénye

Tokaj-hegyalján kádármesternek lenni nemcsak rangot, de egyenesen elhivatottságot jelent, hiszen a méltán világhírű tüzes hegyaljai borok ezekben a tárolóedényben válnak a szó képletes és igazi értelmében folyékony arannyá. Erdőbénye pedig még a hegyalján belül is kitüntetett helyzetben van, hiszen ebben a gyönyörű, hegyek közé zárt kis faluban évszázadokra visszamenő hagyományai vannak a hordókészítésnek. Ékesen tanúskodik erről a népművészeti különlegességnek számító kádártánc is, amely csak itt látható, és amelyből képet kaphatunk azok ügyességéről és mesterségbeli tudásáról, akik még nem is abronccsal, hanem vesszőfonattal szorították hordóvá a tölgyfaforgács lángjánál meghajlított dongákat.

Ősi mesterség tehát a hordókészítés, de tévedés lenne azt hinni, hogy kiveszőben van, vagy netán az öregek kizárólagos tudománya lenne.

Ékes példa erre Miklóssy András esete, aki a maga 35 évével egy spanyol érdekeltségű Tolcsvai pincészet kizárólagos, mondhatni „udvari” szállítója – a megrendelő teljes megelégedésére immár 4 éve. Cégérként egy csobolyó függ a bejárata fölött, ez is a szakmai finomság, a hagyomány tiszteletének bizonyítéka. Az is természetes számára, hogy ő is járja a kádártáncot, hiszen ez Erdőbénye kulturális-szakmai kincse, sőt annyira élő hagyomány, hogy a héttagú együttesből öten valóban kádárok.

Miklóssy András rokonságában többen művelik ezt a mesterséget. Ő a nagybátyjához szegődött tanulónak, gyakorló éveit is ott töltötte, megtanulta a borászati edények készítésének titkait. Sarkas töltikék, kádicskák, rajnai kannák, fennállók, taposókádak éppen úgy kikerültek a keze alól, mint a tímárok által használt cserzőkádak, vagy éppenséggel a jó hőszigetelésük miatt kedvelt tölgyfa fürdőkádak, sőt szezonon kívül gyakran rendeltek különböző virágtartó edényeket is. Aztán behívták katonának. Leszerelése után találkozott a szakma, illetve a megváltozott piaci viszonyok nehézségeivel. Rájött, hogy a reduktív borkészítési technológia bevezetése miatt – amely nagyméretű zárt tartályokat alkalmaz – csökkent az egyébként is szezoncikknek számító tölgyfahordók iránti kereslet, ezért néhány évig más munkahely után kellet néznie.

Szerencsés körülmények között találkozott a Tokaj–Oremus szőlőbirtok fejlesztési programja, és Miklóssy András ambíciója, amikor az Oremus úgy döntött, hogy érlelő pincéit vadonatúj hordókkal rendezi be, és a fiatal kádár teljes kapacitását igénybe veszi. „Vizsgamunkának” egy gönci és egy szerednyei hordót kellett készítenie. (A gönci hordó hagyományosan 136 liter, a szerednyei pedig 220 liter űrtartalmú.) Kedvező elbírálást kaphatott a munkája, mert azonnal megvásárolták számára az első 30 köbméter kocsánytalan tölgyet. A mester siet megjegyezni, hogy csak ez a fajta, zempléni hegyekből vágott tölgy alkalmas igazán jó minőségű boroshordó készítésére, két év természetes szárítás után. Így is csak az anyag 20%-a számít első osztályú anyagnak.

A kapcsolat komolyságára jellemző, hogy az új megbízás együtt járt egy közel egy hónapos franciaországi tanulmányúttal, ahol a Nyugat-Európa ízlésének – vagy ha úgy tetszik divatnak – megfelelő hordókészítési technológiát kellett elsajátítania. A divat kifejezést ő maga használja, de természetes is, hogy ha Franciaországról van szó, az emberek többségének is ez jut eszébe az országról, hiszen ebben a „szakágban” feltétlenül nagyhatalomnak számít. A nyugati borászati divat megértéséhez tudni kell, hogy a hordókészítés egyik utolsó fázisa a „kigyújtás”, amikor forgács tüzet gyújtanak a már összeállított, de még be nem fenekelt hordó belsejében, amitől az lángra kap és néhány milliméter vastagságban elszenesedik. Úgy tartják, hogy az aktív szén sterilen tartja a hordót, de egyúttal az idők során egyfajta kesernyés ízt is ad a bornak. Ami a francia tanulmányút legnagyobb újdonsága volt, az éppen ezzel a szakmai fogással kapcsolatos. Ott ugyanis nem kigyújtják, hanem pörkölik a hordót, ami gyakorlatilag nem égetést, hanem erős melegítést jelent, így nem fekete, hanem dióbarna lesz a hordó belseje. Ennek hatására az a bizonyos kesernyés íz sokkal lassabban jelenik meg a borban, finoman szabályozhatóvá válik a folyamat, biztosan beállítható a mindenkori kedvenc, divatos zamat.

Arról is elismeréssel beszél, hogy ehhez a munkához kizárólag horganyzott abroncsokat készít, hiszen a hegyaljai pincék magas nedvességtartalmához a vas nem elég időtálló, márpedig – mint mondja – egy jól elkészített hordónak egy emberöltőn át kell szolgálnia.

Hitelesíti ügyszeretét az a tény, hogy ő maga is rendelkezik szőlőterülettel, van pincéje, természetesen bora is. Az sem meglepő, hogy saját készítésű hordóiban neveli a királyok borát.

A kérdésre hogy magának jobb hordót készít-e, mint másnak csodálkozva válaszol:

– Éppen ellenkezőleg. Azt a hordót tartom meg magamnak, aminek véletlenül van egy kis szépséghibája. Ez így is van rendjén, hiszen aki első osztályú hordót fizet, az hibátlan minőséget vár. A magamét pedig ki tudom javítani, hiszen kádár vagyok.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 3. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2002.)