Kacagó kocogó

odd_running.jpgLakóhelyem, Sóstóhegy átmenetnek tekinthető a falu és a város között. Város azért, mert tulajdonképpen Nyíregyháza kertvárosrésze, a legöregebb új építésű családi ház húszéves, ugyanakkor falu, mert mielőtt eltolták volna a hegyet, akarom mondani a szőlődombokat az új telkek kialakításához, már voltak itt, mondhatjuk, őslakosok, mint egy kisebb faluban. Mindezt azért tartottam fontosnak elmondani, mert naponta, ha tehetem, kocogok, s ezt a kettőséget tapasztalom. No, nem annyira falu Sóstóhegy, mint nagymamám települése, Gégény – s ebben semmi rosszallás nincs –, ahol, amikor a vasútállomásról bementem a faluba, mindenkinek, ismeretleneknek is köszönni illett. Szép szokás, emberekhez méltó. Napjainkban messze nem divat, sajnos. Azonban nehéz volna úgy kocogni, hogy percenként ide-oda köszön az ember. Viszont nemegyszer előfordult már, hogy megszólítottak, s most nem arra gondolok, hogy megkérdezték, merre van ez és ez az utca, hanem arra például, hogy nem sokkal újév után egy barátságos, borgőzös hang a bicikliről így kiáltott le hozzám:

– Oszt sikerült már, öcsém, valamennyit leadnod?

Valójában egyáltalán nem haragudtam a mondatért, azért, hogy emberi párbeszéd alakult ki, mert futtában odaválaszoltam még neki, hogy nem csak a fogyásért teszem. Egy másik alkalommal kerékpáros ismerőseim jöttek velem szemben, ugyanakkor – ritka az ilyen nagy forgalom errefelé – velem szemben két csinos hölgy futott. Újra kerékpárról érkezett a csipkelődő, évődő instrukció, amiben esetleg az a kimondatlan gondolat is benne volt, hogy a soha nem késő a lányok után szaladni:

– Rossz az irány!

Mire a válaszom ez volt:

– Egyirányú vagyok, mint a trolibusz.

Az egyik alkalommal, a mai napig sem tudom, hogy komolyan gondolta-e az autós ismerősöm, megállt, s kiszólt:

– Gyere, elviszlek.

Egyébként nyilván sokféleképpen viszonyulnak az emberek eme mindennapi sporthoz. Van, aki úgy gondolja, de jó dolga van, hogy ilyenre is jut az idejéből, de van, aki elismerően szól, s mentegetni kezdi a saját lustaságát.

Igen érdekes és egyben sajnálatos reakció, hogy ez idősek ijedten fordulnak hátra, amikor közelítek feléjük, úgyhogy ilyenkor inkább átmegyek az út másik oldalára.

Íme, a szóbeli kommunikáció és testbeszéd igen sok és árnyalt változatáról lehet ismeretet szerezni még egy ilyen alkalommal is – kocogás közben.

(A kép forrása: http://zero-drop.com/)

Szerző: 2018. 01. 17.
Ha még nincs közöttünk, csatlakozzon most az Unokáink is olvasni fogják oldal kedvelőihez a Facebookon!

Hasonló

Varázslat

Huszár Boglárka alkotása 60×60 cm. olaj, vászon. Nem is tudom mióta  áll  ez  a  nagyon  régi  épület,  kicsit  elvarázsolt  szépségével   kastély,  kicsit  bástya szerű  repkénnyel  befutott oldalával.  Az idő ... Tartalom megtekintése

Az út  

Tüttő József alkotása Szinte  meggyötört  arcok,  holott  egy  életút  harcosai  a  születéstől  a  végsőkig.  Egyetlen  ember  akinek  annyiszor változik az  arca,  ahány állomást  tudhat  maga mögött.  Hogy sejthetnénk  gyermekkorban,  milyen ... Tartalom megtekintése

Pomaranski Luca portréja

Huszár Boglárka alkotása Csak általánosságban  szabad  beszélni, én  mégis  a portrézást  találom a legizgalmasabb alkotói  munkának.  Huszár  Boglárka  ragyogó   képet festett  Lucáról,  aki csak  éppen  bekukkantott  a  vászonra, hogy ... Tartalom megtekintése

Pince bejárat, Tokaj

Bíró  Ernő alkotása 30×42 cm, akvarell Ebben a rémítően  szomorkás időben  vágyódva  nézhetünk  erre  a  Bíró Ernő  által   megpingált  képre. Kirobbanó  fényekben  pompázik   a  pince  tetején  dúsan  hajtó ... Tartalom megtekintése