Ura

Sokszor a véletlenen múlik, hogy hol lesz az a település, ahol egy fiatal megleli maga s majd jövendő családja otthonát. A besztereci Vass Julianna nem is hallott a román határ közelében lévő Ura községről. Az élet azonban úgy hozta, hogy a nyolcadik osztály elvégzését követően a kisvárdai leánygimnáziumba került. Útja innen a nyíregyházi felsőfokú tanítóképzőbe vezetett. 1966. január 28-án kellett elfoglalni egy félévre gyakorló tanítói helyét Ura községben.

A kötelező fél évből már 35 „eltelt”. Az akkori igazgató, illetve a tantestület tagjai nagy szeretettel fogadták. Hasonlóan a gyerekek, illetve a szülők is. Az igazsághoz tartozik, hogy a Képzőben megismerkedett Horváth Lászlóval, aki lévén egy évvel idősebb, végzett pedagógusként ide került. Eggyel több ok a maradásra. A diplomát még Vass Julianna néven szerezte, de ezt követően házasságot kötöttek. Tanítóhiány volt, így örömmel fogadták az ifjú nevelőket. Egy év albérlet után a helyi tanács szolgálati lakást adott (megvásároltak az 1966 nyarán házasságot kötött pedagógusoknak egy parasztházat). Egy évvel később megszületett az egyik, majd ’70-ben a másik Horváth lány (Gabriella és Ágnes).

A mai összkomfortos viszonyok ismeretében nehéz elképzelni az akkori kezdetleges állapotokat. Horváthék azonban mindennél fontosabbnak tartották a gondjaikra bízott gyerekek nevelését. Rendszeresen szerveztek kirándulásokat, nyári táborozásokat. Nem múlhatott el helyi rendezvény anélkül, hogy a pedagógus házaspár ne vett volna részt ebben.

Ma is tisztelettel említik Papp István igazgató nevét. „Neki köszönhetjük, hogy itt maradtunk Urában. Amiben tudtak segítettek. Értjük ezt szakmai, de emberi problémákra is.” – fogalmazza Horváthné. Itt tanult a két leány is, innen indultak a megye különböző középiskoláiba. Nem felejtették azonban a szülők áldozatos munkáját. Gabriella a nyíregyházi Zrínyi-gimnázium után a tanárképző főiskolára került. Tanárként dolgozik ma is. Nyíregyházán laknak. Férje is pedagógus. Gabriella Kemecsén, férje Újfehértón tanít. Két gyerekük van. Ágnes is pedagógus lett. Két évig tanított Nyíregyházán a tanárképző főiskola gyakorló általános iskolájában. Férjhez ment, és Budapestre költöztek. Férje is tanár, de nem pedagógusként dolgozik. Nekik is két gyerekük van. A lányok, a vők, illetve az unokák gyakori látogatók Urában. Amikor csak tehetik Urából is kiruccannak a Suzukival Nyíregyházára, Budapestre. Szüleiket szerető és tisztelő gyerekeket nevelnek az általános iskolában. Ilyenek saját gyermekeik is.

Ura községben mindenki ismer mindenkit. Itt csak úgy lehet hiteles a nevelő, ha élet minden percében megmarad pedagógusnak. A mai gyerekek szinte mindegyikének édesanyját, édesapját is tanították. A férj tanítói oklevele mellé tanári szakot is szerzett.

Horváth Lászlóné megmaradt annak a tanító néninek, aki 1966-ban elkezdte a pályát. Nyugodtan letagadhatna életkorából két évtizedet. Pedig egy időben, 1974-től 14 éven át, helyettes igazgatóként is munkálkodott. Művelték a pedagógus illetmény földet, s mindig tartottak baromfit, olykor sertést is. A kertbe szilvát telepítettek. Most pedig uborkával foglalkoztak szabad idejükben.

– Könnyű volt beilleszkednem. Paraszt családból származom. Édesapám halála után négy évvel édesanyám férjhez ment. Négy testvérem született. A fő megélhetési forrás a mezőgazdaság, a jószágtartás volt. Megtanultam, hogy csak a munkából születhet eredmény.

Megbecsült emberekként éltek, élnek a községben. Amikor Kanyó igazgató úr nyugdíjas lett, Horváth László lett az új igazgató. A feleség tovább tanított.

– Első, második osztályban tanítottam. Kisfelmenőben. Ugyan jelenleg csak 80 diákja van az iskolának, mindig volt évfolyamonként egy-egy osztálynyi gyerek. Most fejlődőben vagyunk. A korábbi 7–8 elsőshöz képest 10–12 van mostanában. Igaz, amikor idekerültem, az iskolában 300 gyerek tanult, s 20–25 elsősöm volt. Nagyon sokan elköltöztek Budapestre, Szigetszentmiklósra.

Amikor szóba kerülnek a község „történései” nehezen lehet kihagyni Horváth Lászlónét. Kellett is, hogy vállaljon feladatokat, különösen akkor, amikor képesítés nélküli, más községbeli nevelők is dolgoztak az iskolában. A diákokra, illetve az általánosból kikerült fiatalokra támaszkodva irodalmi színpadot működtetett. Szerkesztett, írt, rendezett, szerepelt. Sok-sok urait vitt el nyaranta Balatonszárszóra, táborba olcsón, az ottani iskolába. Az őszi mezőgazdasági munkák béréből, a támogatók hozzájárulásaiból tudták enyhíteni a költségeket.

– Vidám természetű ember vagyok – mosolyog. – Nagyon szeretek dolgozni. Kaptam kitüntetést, de nem ezért munkálkodtam. Valami csodálatos dolog megtanítani írni-olvasni a kicsi gyerekeket. Szeretném még sokáig csinálni!

A munkáltató elismeréssel szólt Horváth Lászlóné több évtizedes oktató-nevelő munkájáról, példaként állítva mások elé is.

 (Szabolcs-Szatmár-Beregi Almanach 11. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2001.)