Sátoraljaújhely

A „világ végét” jelentő, 300 lelket számláló, a hármas határ melletti szatmári kis faluban, Garbolcon látta meg a napvilágot 1950. december 2-án. Édesapja református lelkész volt, régi lelkészdinasztia leszármazottja, akinek ősei már az 1500-as évektől nyaka kálvinisták voltak. Édesanyja, egy kulákcsalád gyermeke, életét egyetlen gyermekének és a falusi papné hivatásának szentelte.

Általános iskoláit szülőfalujában, osztatlan iskolában végezte, majd 1969-ben érettségizett a fehérgyarmati gimnáziumban, ahol elsősorban a természettudományi tárgyak: a kémia, a biológia érdekelték. Még ugyanebben az évben felvették a Debreceni Orvostudományi Egyetemre. Egyetemi évei alatt a Krompecher professzor vezette Anatómiai Intézetben folytatott tudományos diákköri tevékenységet, medikus gyakorlatokat vezetett. A belgyógyászatot néhai Dán Sándor professzornál hallgatta, a szigorló évet Leövey András professzornál töltötte, és Rák Kálmán professzornál tett államvizsgát. Őket tekinti igazi tanítómestereinek és nekik, valamint Prékopa Álmosnak köszönheti, hogy ezt a hivatást választotta.

Ezerkilencszázhetvenöttől nyolcvanhatig Kisvárdán, az I. számú belgyógyászati osztályon, dr. Molnár Károly főorvos vezetése alatt dolgozott. Szakvizsgát 1980-ban tett debreceni tanítómestereinél, Rák, Leövey és Kulcsár professzoroknál.

Ezerkilencszáznyolcvannégyben kapott adjunktusi kinevezést, és megbízták az új nyolcágyas Coronária-őrző és a hozzátartozó tizenkét ágyas szubintenzív részleg vezetésével. 1985-ben a Kisvárdai Kórházban 100 ágyas belgyógyászati utókezelőt indítottak, ennek vezetésével bízták meg, egyben főorvossá nevezték ki.

Ezerkilencszáznyolcvanhatban tett eleget a sátoraljaújhelyi hívásnak és november 1-jétől került a Sátoraljaújhelyi Kórház belgyógyászati osztályára másodfőorvosnak. Négy év múlva bízták rá a kilencágyas belgyógyászati intenzív részleget, ezt a munkát 1996. január 1-jéig végezte. Ekkor nevezték ki a 100 ágyas aktív belgyógyászati osztály vezetőjévé, a kórház legnagyobb ágyszámú osztályát irányíthatta és irányítja a mai napig.

Jelenleg négy belgyógyász szakorvos, köztük egy gasztroenterológus szakember, két fiatal, szakvizsga előtt álló orvos és negyvenöt egészségügyi szakdolgozó tartozik keze alá. Orvosi munkájának mottója: „Hiszek a gyógyításban, minden tudomány leghatalmasabbikában. Hiszek az igazi orvostudományban, amely nem önmagáért, hanem csakis a gyógyításért van.”

„Példaképem református lelkész édesapám volt, a régi lelkészdinasztia leszármazottja – mondja Kőmíves Sándor. – Orvosi tevékenységem során a magyar kórházi orvoslásra jellemző régi poroszos, hierarchikus módszert – ami egyfajta„feudális” viszonyokat eredményez – szeretném megváltoztatni. Célom a demokratikus vezetési stílus megvalósítása, a dolgokat szeretem megbeszélni a kollégáimmal, munkatársaimmal. Amitől én szenvedtem, attól szeretném megóvni beosztottaimat. A kálvinista attitűd ugyanis nem tűri a parancsokat. A gyógyításban, a vizsgálatokban nincs pardon, mindenki tudja a dolgát, ez felkészültség kérdése, ehhez lehet hozzátenni a szakorvosi tapasztalatot. Szeretném bebizonyítani, hogy így is lehet eredményesen igazgatni egy osztályt.”

Dr. Kőmíves Sándor a politikától távol tartotta magát, pártnak tagja nem volt, egy ciklusban tanácstagként vett részt a közéletben. Tudományos tevékenységet az északkelet-magyarországi belgyógyász szakcsoport tagjaként végez, ám elsődleges célja munkatársainak támogatása.

Munkájában fontos szerepet játszik a kiegyensúlyozott családi háttér. Ezerkilencszázhetvennyolcban kötött házasságot dr. Sohajda Máriával, aki ideggyógyász szakorvos, a kórház rendelőintézetének főorvosa. Házasságukból két gyermekük született: Zsuzsanna ezerkilencszázhetvenkilencben és Sándor ezerkilencszáznyolcvanötben. Lányuk ma már diplomás gyógyszerész, Budapesten dolgozik. Fiuk a helyi Kossuth Lajos Gimnázium harmadikos tanulója. Elsősorban a természettudományos tárgyak érdeklik, de nagyon jól szaval, nemrégiben megnyerte a Duna Televízió Himnusz-mondó versenyét.

A főorvos úr kevéske szabad idejében elsősorban a családjával foglalkozik. Néha eljár a Bodrogra, meg a környékbeli morotvákra horgászni. Mint mondja, nem egy „termékeny” horgász. Ez nem különösebben bántja, hisz a csend, a madárdal kárpótolja mindenért. A vizet, a természetet még Garbolcon szerette meg, ahol a Túr, a kis folyó kristálytiszta, iható vize és a fürdőzés jelentette a gyerekkori kikapcsolódást. Szeret kerékpározni is, olykor Alsóberecki felől hazafelé kerekezve elbűvöli a zempléni-hegyek látványa, a táj szépsége.

Összességében elégedett eddigi életével, terveit többségében sikerült megvalósítania. Bár időnként aggasztja a magyar egészségügy helyzete, különösen a kis, vidéki kórházak jövője, azért bizakodik, reméli, hogy szép nyugdíjas kort érhet majd meg.

 (Borsod-Abaúj-Zempléni Almanach 4. kötet. In-Forma Kiadó Nyíregyháza 2003.)